vadászkalandjai

Gottfried August Buerger regényéből remek film készült /angol-NSZK/; rendezője Terry Gilliam - 1988.

A nagyotmondás világbajnoka, Münchausen-báró, valódi személyiségként a 18. században élt.

Mesébe illő figurája amolyan összeurópai mítosz, hiszen a kor számos nemzetének fiai szerepelnek kalandjaiban. A báró, hű szolgájával és egy kíváncsi kislánnyal az oldalán elindul egy város megmentésére a török hadak pusztítása miatt. Lenyeli őt egy tengeri szörnyeteg, megjárja a Holdat oda-vissza, táncol Vénusszal, megmenekül a Nagy Kaszástól és ágyúgolyón is repül, hogy elérje célját...

Hihetetlenül látványosra sikeredett a Monty Python csoport vezérének rendezésében a lódító báró és korának világa.

A fehér mezőben levő szöveg a Wikipédiából került kölcsönzésre.

E dokumentumban minden illusztráció a NET-ről került másolásra /33 db kép/. Célja, hogy keresgéljünk képek után a NET-en is, pl. „sarki fények.”

Aláhúzott kék szavak = könyvjelzők;

Novella végén vissza = Tjegyzék oldal

Tartalomjegyzék

Előszó...... 3. oldal

A gyermekkor kalandjai......5. oldal

Nyúl kaland......13. oldal

Szarvas kaland......22. oldal

Veszélyes kalandom a vadkacsákkal......31.oldal

Szent Hubertus legendája......38. oldal

Tigris kontra krokodilus kalandom......42. oldal

Kaland az Északi-sarkon.......50. oldal

Medvekalandok......60. oldal

A török medvék......62. oldal

Medvekaland Erdélyben......64. oldal

Medvekaland Alaszkában......69. oldal

Medvekaland Oroszországban......86. oldal

E lő s z ó

T

öbb mint kétszáz évvel ezelőtt, Hannover városában, élt egyszer egy idős úr, akit a környéken mindenki ismert, és különös csodabogárnak tartott. A városka zajától visszavonultan élt, ritkán hagyta el a lakóházát. Egyetlen hű társa, „Fürge” névre hallgató kutyája nélkül, szinte egyetlen lépést sem tett.

Arcának komolysága a bölcsesség szeretetéről tanúskodott, melyhez derűs, barátságos tekintet járult, hófehér haja tiszteletet parancsolt. Kissé horgas orra alatt gondosan ápolt, felfele kunkorodó, kackiás bajuszt viselt. Magas termete, egyenes tartása komoly férfiúra vallott; kimért, határozott járása pedig nagy önfegyelemről árulkodott.

Egyesek vélekedése szerint egész életében ki sem mozdult a városból, mások tudni vélték, hogy részt vett a török háborúban, míg megint mások szerint bejárta az egész világot és rengeteget vadászott. Ennek komoly alapja lehetett, mert háza tele volt pompásnál-pompásabb vadász trófeákkal, sőt két heverő kőoroszlán vigyázta lakóházának bejáratát.

Akik jobban ismerték s már hallottak tőle egy-egy történetet, azokban felmerült a kérdés: igaz-e vagy sem, amit mond; megtörtént-e valóságban az, amiről mesél, vagy csak szórakoztatni akar másokat?

Ahogy beköszöntött a télies idő, minden hónap utolsó szombatján baráti társasága kereste fel – főként vadászok –, hogy meghallgassák vadászkalandjairól szóló élménybeszámolóit. A fiatalabbak tátott szájjal, míg az idősebbek egy-egy mondatnál, izgalmasabb fordulatnál, hihetetlennek tűnő részletnél, fejcsóválva és furcsa mosollyal reagáltak a hallottakra.

Tisztelt Olvasó!

Mint már írtam, több mint kétszáz esztendő telt el azóta, hogy ezek a históriák megtörténtek vagy megtörténhettek, nem tudhatjuk teljes bizonysággal, mégis tovább élnek könyvek lapjain. Egész Európában ismertté és kedveltté váltak Münchausen báró történetei. Lexikonokban hiába keressük e névnek nyomát, nem találjuk. (Még az alapos német Brockhausen-lexikon sem említi.) A báró az a híresség, akinek még lexikonra sincs szüksége ahhoz, hogy világhírű legyen.

Én most arra vállalkozom, hogy Münchausen báró stílusában megpróbálom felidézni kizárólag a vadászkalandokat, megőrizve az eredeti történet főbb vonalát, nem mellőzve a nagyotmondás és a humor pillanatait sem.

Az olvasni szeretők számára talán nem annyira maga a történet a fontos, hanem a tanulság levonása, mert mindenből mindig tanulunk valamit, még akkor is, ha olykor megmosolyogni való, amit olvasunk.

A gyermekkor kalandjai

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

M

int azt mindnyájan tudjátok, kedves barátaim, s te, kedves olvasóm, születésemkor Hannover városában láttam meg a napvilágot. Itt teltek gyermekkorom többé-kevésbé gondtalan évei, itt jártam iskolába, váltam felnőtté.

Most arról adok számot, milyen élmények értek szülővárosomban, már egészen kicsi koromban, ami a vadászat fele fordította érdeklődésemet; akkor még nem tudhattam: egy életre szólóan. Sokan úgy tartják és mélyen igaz: a gyermekkor élményeit, a szülői házat és melegét; a tájat, amelyre először csodálkozik a szemünk, nem felejti az ember; az mindörökre bennünk él, sok esetben meghatározzák sorsunk alakulását; emlékei pedig bearanyozzák az idős kor gyorsan múló napjait, éljünk meg akár száz évet vagy kerüljünk akár a Föld másik oldalára.

Én, aki elmúltam már hetven éves, egyre többször idézem fel ezeket az éveket, kedves emlékeket. A gondtalan emlékezetes pillanatait, kedves csínytevéseit, az öreg iskola épületét, az iskolapadot, melyben oly sok évet töltöttem, szigorú mégis kedves tanáraimat, és természetesen az osztálytársakat. S eszembe jutnak az ifjúkor évei, annak kezdeti, erőt próbáló küzdelmei. A küzdelmek, melyek végigkísérnek az életen. Ma már egyre jobban látom, hogy erőfeszítéseimnek, kitartásomnak, küzdeni tudásomnak köszönhettem, hogy messze földön híres lettem.

Régi igazság, hogy az élet nem lehet mindig kegyes hozzánk, a jövő egyaránt hozhat jót, rosszat; a sors senki számára nem kínálja tálcán a boldogulást, a sikert; nem magától terem a hírnév. Meg kell érte küzdeni nap, mint nap és éveken át, és a siker csúcsán sincs megállás, vallom. A bölcs népi vélekedés ezt röviden így summázza: „Senki tányérjára nem repül sült galamb.”

S még valami szükséges, de nagyon: a szerencse. Nekem szerencsém is volt. Ám azt is vallom: csak annak szegődik nyomába, aki állandóan, s lankadatlan szorgalommal dolgozik, fáradozik, és soha nem hátrál meg az előtte tornyosuló akadályok előtt.

Kedves Barátaim! Most nem bölcselkedni kívánok, bár nagyon szeretem a filozófiát, elsősorban a görög bölcsek gondolatait, munkásságát, hanem mint ígértem, gyermekkorom ártatlan kis kalandjairól mesélek. Következik az első, melynek a címe:

summáz – a sárga színű mezőben levő szavak magyarázatát lásd az egyes fejezetek végén (segít a kettős könyvjelző rendszer. A szóra kattintva (Ctrl+klikk) a „Tárgymutatóban” olvashatjuk a magyarázatot, majd a vissza szóra kattintva, folytathatjuk az olvasást, ahol abbahagytuk.

Veréb hadjárat

E

lőször a verebek keltették fel kíváncsiságomat, helyesebben ugyancsak megkeserítették ifjú életem néhány óráját. Ez a lármás népség rendkívül elszaporodott házunk körül, ráadásul mindenütt otthagyták jelenlétük apró kis névjegyeit, amit mindig nekem kellett feltakarítani. Ennek akartam véget vetni egyszer-, s mindenkorra.

Tőlünk két utcával arrébb egy kovácsműhely működött, ahol ismertem az inast, aki a mester háta mögött és tudta nélkül csúzlikat gyártott megrendelőinek, többek között nekem is. Az én csúzlimnak gömbölyű vasból volt az ágasa, igazi tejgumival és valódi borjúbőrből készült a kavicstartója. Szavamra mondom, hogy a környéken a legjobb és a legszebb csúzli volt, valóságos kis remekmű a maga nemében. Ma már azt is jól tudom és vallom, hogy jó fegyver nélkül senki sem lehet jó vadász. Egy vadászpuska vásárlása kellő körültekintést, megfontolást igényel, sőt! – én mindig kikértem idősebb vadászok véleményét, tanácsát is. /Zárójelben említem, hogy a csúzli valamikor régen harcászati fegyver volt.

Kellő gyakorlat birtokában verebet, galambot, de még fácánt és vadkacsát is ejtettek vele. Egy ólomgolyó akár 90 km-es sebességgel is kirepíthető volt./

Folytatva a történetet, nem volt más hátra, mint beszerezni a muníciót. Egy közeli építkezésen levő sóderhegyből gondosan kiválogattam a megfelelő kavicsokat, ügyelve arra, hogy minél gömbölyűbbek, és kellő súlyuk legyen, mert azzal pontosan lehet lőni – mondták az idősebbek.

Igazán nem tartott sokáig, amíg egy kisebb veder megtelt kavicsokkal, kezdődhetett a „Veréb-hadjárat” -nak elnevezett tervem végrehajtása. Azaz, dehogyis kezdődött, mert eszembe jutott apám gyakran idézett mondása: „Gyakorlat teszi a mestert!” Ezért aztán én is elhatároztam, hogy begyakorlom a céllövést.

Ma már minden fiatalnak melegen ajánlom, hogy fel kell figyelni az ilyen és hasonló bölcs mondásokra, mert az élet tapasztalatainak tömör megfogalmazásával segíti gondolkodásunkat, adott esetben hozzájárul a helyes döntés meghozatalához; megóvhat végzetes hiba elkövetésétől.

Egyébként is: Minden kérdésben senki sem lehet teljes körben tájékozott, világosabban fogalmazva: senki sem lehet elég okos (még ha annak is tartjuk olykor magunkat?!), ezért aztán egyáltalán nem helyes, ha kizárólag a magunk feje és gondolkodása szerint próbálunk cselekedni. Ennek hiányát alaposan megszenvedtem, amikor az Északi-sarkon jegesmedvékre vadásztam, de erről majd egy másik alkalommal mesélek.

Udvarunk végében volt egy nagy farakás. Az ölfák végére veréb nagyságú földgöröngyöket helyeztem, s kellő távolságból megkezdtem a gyakorlást. Egy hét után már olyan pontosan tudtam csúzlizni, hogy minden második kavics célba talált, porrá zúzva a göröngyöt.

Felkészültségem alaposnak bizonyult. Alighogy megkezdtem a hadjáratot, úgy hullott a veréb-népség, mint őszi szilva a fáról, érés idején. Amikor reggelente megjelentem az udvaron, mintha csak tábornok lettem volna, a verebek felém fordulva tisztelettudóan üdvözöltek, kis szárnyaikkal egyet-kettőt szalutáltak (én legalábbis úgy láttam), s aztán, uccu neki, vesd el magad! – riadószerűen távoztak a szomszéd kertekbe, s házak irányába. Mivel remek csúzlim volt és messzire hordott, bizony nem állhattam meg, hogy utánuk ne lőjek, nem is egyszer, de kétszer, sőt többször… s ebből lett a baj…

Az izgalmas veréb vadászatoknak ugyanis a szomszéd ablakának telitalálata és a szomszéd úrnak apámnál tett látogatása vetett véget. Ennek az lett az eredménye, hogy csúzlim jó atyám tulajdonába és a páncélszekrény mélyére került. Atyám szerető szívét és bölcsességét dicsérem ma is, mert egyetlen pofont sem kaptam. Jól megdorgált és egy hónapig nem járt csokoládé. Mindössze ez lett a verebek és köztem létrejött kényszerű béke két hátrányos pontja, viszont számomra elégtételt jelentett, hogy korán bekerültem a családtörténetbe az általam megfogalmazott „Veréb-hadjárat” címszó alatt.

Csupán zárójelben említem meg, hogy érettségi után atyám visszaadta a csúzlit, mint azt láthatjátok ma is szekrényemben őrzöm, ott van a felső polcon, a jobb sarokban.

Alig telt el két hét, és a szemtelen veréb-népség újra ott lebzselt, újra ott csiripelt házunk körül és sűrűn potyogtatta a már ismertetett névjegyeket. Előbb-utóbb minden háború véget ér, mondják, amit nem is bántam, mert házi macskánk, Marci, az utóbbi időben, nemhogy örült volna a finom veréb pecsenyének, rá sem nézett, rá sem hederített egyetlen verébre sem. Rövid idő alatt kövérre hízott és lustán heverészett a napsütötte verandán.

Azt viszont őszintén meg kell vallanom, hogy egeret egyszer sem sikerült fognom. Annál inkább Marcinak, aki ebben a műfajban utolérhetetlen volt, valóságos mestervadász. Nem is volt a házunkban, sem a környéken egyetlen Micky Maus sem. Mégis előfordult egy alkalommal, hogy a rágcsálok népes rendjébe tartozó ezen egyetlen példány befészkelte magát nagy merészen, úgy tél elején a konyhaszekrénybe, gondolván a telet választott főhadiszállásán tölti el, ahol élelem is jut majd bőven.

Egyik este meghallottam mocorgását, majd szorgos rágcsálását, s ez lett a veszte. Vadásztársak! A vadászathoz fül is kell, meg jó szem, nemcsak jó fegyver, tetszetős vadászruha, csizma, meg szép kalap, nem sorolom tovább.

Marcit óvatosan beengedtem az egyik ajtón, majd sorra bezártam a többit és vártam. Nem telt bele egy perc, a kis mestervadász szagot vett; majd poharak törése, tányérok zörgése, edények csörömpölése jelezte: Marci megkezdte a vadászatot. Ez sem tartott sokáig, talán egy percig. Egyszer csak síri csend lett. Marci halk nyávogással jelezte, ki kíván jönni. Mondanom sem kell, hogy az egér ugyancsak viharvert állapotban lógott kétfelől a macska szájában, akár a kicsavart mosogatórongy: egy szikrányi élet sem volt benne.

A mai napig sem tudom, hogy az egér lát-e vagy sem a sötétben, de az biztos, hogy a macska igen. El sem hiszitek, kedves barátaim, hogy mennyit meresztgettem szemeimet a sötétben – főként lefekvés után – csak azért, hogy én is megtanuljak a sötétben látni. Vadász szavamra mondom, nagy hasznát vettem e gyakorlatoknak a felnőttkori éjjeli vadászatokon, természetesen telihold idején. Még sok apró kis kalandról adhatnék számot, de tudom, hogy ti már az igazi nagy kalandokat várjátok, ezért befejezésül csupán egyet említek, azt is röviden:

A mezei pókok vadászata,

mely különösen emlékezetes volt, de nem maga a vadászat, a pókok befogása, hanem ami utána történt, persze akaratom és minden elővigyázatosságom ellenére, egy véletlen malőr során.

Egy nyári napon, az utcabeli fiúkkal kora reggel kivonultunk a mezőre. A fű még harmatos volt, s hideg, mert akkoriban, – kora tavasztól késő őszig – még mezítláb jártunk-keltünk, de nem bántuk.

Ahogy a Nap egyre feljebb kúszott az ég horizontján, egyre jobban élveztük a Nap melengető sugarait, feledve fázós lábainkat.

Közben sűrűn nyomkodtuk a madzag végére helyezett szurokcsomót, hogy minél lágyabb legyen, mert annál jobban beleragad a dühös pók rágója, ha molesztáljuk fúrt lakóhelyének alján.

Ahogy a harmat felszáradt, megkezdtük a vadászatot. Alig két óra alatt nekem úgy 10-15 darabot sikerült fognom a farkas pókok nagy táborából. Egy befőttes üvegbe gyűjtöttem őket, melynek tetejét erős papírral lekötöztem, s a feszülő papírba egy faággal apró lyukakat bökdöstem, nehogy megfulladjanak az üveg alján egymás hegyén-hátán szorongó pókok. Megfigyeltem, hogy szinte mozdulatlanul tűrték a fogságot, nem bántották egymást.

Hazatérve – nehogy feltűnjön bárkinek a családból – az éléskamra alsó polcára helyeztem a zsákmányt. S hogy milyen a véletlen? Már lefekvés ideje volt, amikor testvérhúgom éppen a pókokkal telt üveget verte le a polcról, amikor vacsora után még lekváros kenyeret akart enni.

A nem várt csörömpölésre, no meg a minden irányba rohanó pókok láttán sikongatni kezdett, s rémült arccal rohant be hozzánk. Óriási családi ribillió lett. Már a hold is magasan járt, mire befejeztük a pókok üldözését, begyűjtését, de bizony még a fele sem lett meg. Jó hónap multán, nagytakarításkor, a nagyszoba sarkában is találtunk egyet.

Az iskolás évek

A

gyermekkor boldog és gondtalan évei gyorsan elszaladtak, egyszer csak azt vettem észre: az iskolapadban ülök, és életemnek egy új szakasza kezdődik: az iskolás évek.

Írni, olvasni gyorsan megtanultam, de számtanból egy kicsit gyenge voltam. Emiatt egyszer még az életem is veszélyben forgott, de erről majd egy vadászkaland kapcsán, később mesélek. Amikor a földrajz, a biológia, az állatismeret tantárgyai következtek, azokban mindig osztályelső voltam. Elég volt egyszer elolvasni a leckét, már fújtam az anyagot. Év végére kívülről el tudtam mondani ezen tankönyvek tartalmát, és azt is, hogy az egyes fejezetek hányadik oldalon találhatók.

Fiatal Olvasóm! Te is tudod jól, hogy amit szeret az ember, azt könnyebben tanulja, ráadásul gyorsan, és szeretne még többet tudni a kedvenc tantárgy ismereteiből. Mert minél többet tudunk, annál inkább ráébredünk, hogy valójában milyen keveset tudunk.

Ez arra int, hogy ismereteinket mindig bővíteni kell! „A tanulás egy életre szóló kötelesség!” – mondogatta gyakran jó atyám, s hozzátette: különösen fontos lesz ez majd akkor, ha létrejön az Európai Unió.

Talán tíz éves lehettem, amikor beiratkoztam a városi könyvtárba. Kiolvastam minden olyan könyvet, ami a nagy vadászok életéről, kalandjairól szólt, ókortól-napjainkig. Majd a világirodalom nagy művei következtek. Szívesen olvastam William Shakespeare (1564-1616) műveit, melynek nyelvezetét csodáltam: a kifejezés erejét, szépségét; a szavak megválasztásának kivételes képességét, s még sorolhatnám az elismerés szavait.

Később nagyon megragadott a görög filozófia, a gondolkodás művészete, a logika, mely olvasmányokhoz még ma is gyakran visszatérek.

Atyám látva tanulmányaim és érdeklődésem célját, irányát, az egyik karácsonyon megajándékozott Alfred Eduard Brehm (1829-1884) több kötetes, „Az állatok világa” című könyvével. Ma is őrzöm őket, pedig ronggyá olvastam azokat egy év alatt. Olykor ma is előveszem, szívesen olvasom újra meg újra, annyira kitűnő megfigyelő és lebilincselő író volt „Brehm-papa.”

Ekkor figyeltem fel arra, hogy mennyire fontos, hogy az ember le is tudja írni élményeit, kalandjait, hogy az olvasók számára is élvezetes, lebilincselő és tanulságos legyen a mondanivaló. Tény és osztom drága jó tanárom vélekedését, aki többször is úgy nyilatkozott, hogy olvasni szinte mindenki megtanul, de írni már kevesen tudnak. Magam is lassan tanultam bele, amikor elkezdtem írni a velem megesett kalandokat, s őszintén mondhatom: ma is jobb elbeszélő vagyok, mint író, és azt sem titkolom, hogy a másoktól hallottakat már nem tudom olyan jól előadni. Hiába, no! A személyes élményt, a személyes kalandot semmi nem múlja felül, legyen az akár a világ legnagyobb vadászának története. Nekem ez a véleményem!

A vadászat útjára lépve

É

rettségi után felvételemet kértem a helyi vadásztársaságba, ahol két év alatt sok-sok tapasztalatra tettem szert, melyekből egy nagyon fontos tanulság bontakozott ki számomra: „Tapasztalat az élet igazi tanítómestere!”

Egy idősebb vadász így példálózott nekem erről: Képzeljük el azt a fiatalembert, aki könyvekből tanulja meg a bokszolást, és mondjuk két év után, kiáll egy mérkőzésre. Mi lesz az eredmény? Az első percben kiütik.

Téves tehát az a mondás, mely szerint „Az ostoba a saját, míg az okos mások kárán tanul.” Saját bőrén, saját kárán, vagyis saját tapasztalatunk alapján tanulunk a legjobban. Én ezt vallom. Én ehhez tartom magam.

Vadászati ismeretekből és fegyverhasználatból már az első évben vizsgát tettem, természetesen „summa cum laude”, vagyis mindenből kiváló minősítést kaptam. A tanulmányok mellett rendszeresen jártam vadászatokra.

Két év alatt végleg megerősödött bennem ifjúkori elhatározásom, hogy vadász leszek, s igyekeztem minden téren a lehető legjobban felkészülni e hivatásra.

Egy idős mester műhelyében és segítségével rövid idő alatt elsajátítottam az apró vadak és szárnyasok preparálását, valamint a különböző trófeák készítésének minden csinját-binját. Egy év eltelte után már önálló munkáim voltak.

Köszönhettem ezt szorgalmamnak és még valaminek, amit akkoriban úgy hívtak: autodidakta, vagyis önképző. Kevesen tudják, hogy számos világnagyság volt önképző, csupán hármat említek:

J. J. Rousseau (1712-1778) francia ró és bölcsész, az újkori Európa hét bölcsének egyike.

Ludwig van Beethoven (1770-1827) a klasszikus zene, de valójában a zeneirodalom talán legnagyobbja volt; egyébként mindkettő kortársam.

Leonardo da Vinci (1452-1519) olasz építész, szobrász és festő, író; természettudós, polgár és hadimérnök, anatómiai, mechanikai, optikai, csillagászati kérdésekkel is foglalkozott, repülőgépeket szerkesztett, hidrotechnikus is volt, felvetette a Szuezi csatorna eszméjét – aki a reneszánszkor sokoldalú, legnagyobb egyénisége volt; egyetemes polihisztor, gondolkodó.

Fiatal Olvasóm! Nem véletlenül vallom, hogy legjobb a saját erő, de azt is mindig képezni kell. Tudásunkat, műveltségünket mindig gyarapítani kell! Mintha már említettem volna? – Én ehhez tartom magam!

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

Rövid életrajzom, személyiségem, gondolkodásom bemutatása után a következő alkalommal, valódi vadászkalandot fogok mesélni, melynek címe: Nyúl kaland.

Szómagyarázatok:

autodidkata - gör - ismereteit, tudását önképzéssel elsajátító (személy) – vissza

filozófia - gör-lat - a természet, a társadalom és a gondolkozás legáltalánosabb

törvényeit kutató és rendszerező tudomány – vissza

horizont – látóhatár – vissza

logika - gör - ésszerű, következetes gondolkodás; józan ész – vissza

molesztál – zaklat valakit – vissza

malőr – fr. 1. baj, baleset, szerencsétlenség 2. kellemetlenség – vissza

muníció - lat - lőszer; (hadi)felszerelés; készlet, felszerelés – vissza

polihisztior - gör – el - tud - több tudományban jártas, sokoldalú tudós – vissza

preparál - lat - előkészít, elkészít; preparátumot előállít: kikészít, kitöm – vissza

preparátum - lat - kitömött állat, kiszárított növény – vissza

ribillió - ol - lármás jelenet, veszekedés; zűrzavar – vissza

summa cum laude - lat – kitüntetéssel (doktori minősítésben) – vissza

summáz - rég – összegez, összefoglal – vissza

trófea - gör-lat- győzelmi jelvény; sport versenyen elért emléktárgy – vissza

vadászemlék - pl. elejtett vad agancsa, de lehet fog, agyar, toll, stb.

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm! vissza

M

int azt mindnyájan tudjátok, rengeteget vadásztam a világ minden táján: Észak-Amerikában, Alaszkában medvékre, Indiában tigrisekre, Afrikában oroszlánokra, elefántokra és vízilóra egyaránt, az Északi-sarkon jegesmedvékre, Európában kis vadakra, szárnyasokra; se szeri-, se száma az izgalmas vadászatoknak, most mégis egy nem mindennap előforduló nyúl kalandomat mesélem el.

Egy alkalommal Magyarországra hívtak meg vendégvadászatra, ezúttal kifejezetten nyúl vadászatra, amit különösen kedvelek. Abban az évben, azon a vidéken igen elszaporodtak a mezei nyulak, ezért a vadásztársaság többször is vadászatokat tartott, hogy enyhítsék a környéken a nyulak által terményekben okozott károkat.

A nyúl vadászata, kedves barátaim, teljesen más élmény, mint amikor nagyvadra vadászik az ember. Ilyenkor nem kell tartani a nagyvadak kiszámíthatatlan kitöréseitől, amikor még a vadász élete is veszélyben foroghat. Ilyenkor félelem és különösebb izgalmak nélkül múlik a nap, s talán nem is annyira maga a zsákmány fontos, a minél értékesebb trófea megszerzése, hanem a természetben való feloldódás nagyszerű érzései, az élmények, tapasztalatok szerzése; ismeretségek, barátságok kötése, mert „emberi kapcsolatokban lélegzik az élet”, ahogy azt egy írónál olvastam.

Három napig tartott, amíg felkészültem a vadászatra, figyelemmel az őszi időjárásra. Ruhatáramból túrabakancs, vízhatlan vadászkabát, bricsesznadrág, zergetollakkal díszített könnyű kalap került elő, hogy csupán a legfontosabbakat említsem. Gondosan tanulmányoztam az ország térképét, hegy- és vízrajzát, beleolvastam történelmébe, és szívesen nézegettem a népviseleti ruhák gazdag, főként virágokból hímzett motivikáját, s még sorolhatnám.

Igyekeztem minél többet megtudni erről az országról, népéről, mert a külföldi utazások, vadászatok, fokozzák ismereteinket, további élettapasztalatokat adnak; valójában tanulmányaink, tudásunk megkoronázását jelentik.

Az indulás napján, kora reggel, magamhoz vettem két könnyű sörétes puskámat, felcsatoltam derekamra a tölténytartó táskákat, majd nyakamba akasztottam távcsövemet. Mire mindez megtörtént, hűséges és elmaradhatatlan társam, Fürge névre hallgató kutyám bal lábamhoz ült, s türelmetlenül várta az indulást. Azt talán említenem sem kell, tisztelt vadásztársaim, hogy a nyúl vadászata kutya nélkül vajmi keveset ér, hogy finoman fejezzem ki magam. Olyan volna, mint amikor egy horgász puszta kézzel szeretne halat fogni, vagy evező nélkül próbálna csónakjával a folyón felfelé haladni, pusztán kezeivel evickélve.

Fürge kutyám vérbeli vizsla, középszőrű. Csupa jót tudok mondani róla. Szófogadó, engedelmes, ügyes és roppant okos. S hogy milyen még? Igazi barát, hűséges társ, benne soha nem csalódtam. És akárcsak én, szenvedélyesen szeretett vadászni. S volt még egy kiváló tulajdonsága: fáradhatatlan volt. Már kicsi korában az összes kölyökkutya között a leggyorsabb volt futásban, ezért is adtam a Fürge nevet neki. Aki csak egyszer látott bennünket vadászni, az irigységtől sárgafoltos kiütései lettek, még a híres holland orvosok sem tudták azokat többé eltávolítani róluk.

Fürge kutyám minden utasításomat, parancsomat azonnal és tökéletesen végrehajtotta, mert születésétől fogva én magam idomítottam. Még nem volt egy éves, amikor már megtanulta mi a fegyelem, és mi a türelem. Ha az orra hegyére tettem a kockacukrot, addig ott tartotta, amíg azt nem mondtam: megeheted. Ekkor orra hegyéről a magasba dobta, és ahogy lefele hullott, estében bekapta. Szavak nélkül is tudta, végrehajtotta, amire megtanítottam, s ehhez elég volt három hónap. Minden mozdulatomból tudta mi következik, netán milyen feladatot kell végrehajtania. Ha meglátta, hogy vadászöltönyömet kiveszem a szekrényből, boldogan ugrált a magasba, mert tudta, hogy vadászni megyünk.

Amikor a puskámat a vállamra vettem, már futott a kapuhoz. Vadászatokon, ha lövésre emeltem fegyverem, azonnal a földre lapult, s csendben maradt. Ha lelőttem egy madarat, megfigyelte hol zuhan le, nem kellett karommal irányt mutatni neki, a helyes irányba indult. Amit egyszer megtanult, mindig kiválóan hajtotta végre, egyszer sem vétett hibát. Mivel elsőrendű tanuló volt, szorgalma határtalan, pár év után teljes mértékben autodidakta lett, önmagát képezte tovább. Idős korában, amikor látása megromlott, szemüvegem segítségével olvasott, s folytatta a rendszeres tanulást és az önképzést.

Bár egy jó vadászkutyával szemben nem követelmény, mégis egészen hosszú mondatokat is megértett, mert mint mondottam igen jó eszű volt és gyorsan tanult. Például. Ha látogató érkezett hozzánk, így szóltam hozzá: Fürge! Eredj ki a kertbe és hívd be a kertészt! – Nem kellett kétszer mondani. Nyomban felkelt, irány a kert, két-három perc elteltével a kertész megjelent a szobában.

Megtanítottam bevásárolni. Minden hétfő reggel kilenc órakor a szájába vette a bevásároló kosarat, már benne volt az általam papírra felirt lista, s a hozzá szükséges pénz. A boltban az eladó a kosárba rakta a felsorolt árucikkeket, elvette a pénzt, Fürge kutyám pedig hazahozta az élelmiszereket. Három apró vakkantással jelezte, persze udvariasan, ha netán az eladó eltévesztette a visszajáró pénz összegét.

Sok mindent tudnék még mesélni róla, végezetül csupán megemlítem, hogy Fürge kutyám a sok-sok vadászaton kifejtett futkosás, nyargalás miatt öreg korára annyira elkoptak a lábai, annyira megrövidültek, olyan lett, mint egy tacskó, ezért csak róka és borzvadászatokra vittem magammal. Vadász szavamra mondom, barátaim, rövid lábaival is kitűnően dolgozott, és a legjobb kotorékebeket is sorra lepipálta.

Tisztelt Barátaim! Vadásztársak!

Nos, mint mindenütt, Magyarországon is kora hajnalban kezdődött a vadászat. Még sötét volt, amikor szálláshelyünkről elindultunk. Még tartott a természet megszokott, mindennapos éjjeli pihenője, de hamarosan lassú derengés jelezte a napkeltét, közben megérkeztünk az erdő szélére, ahol a vadászat kezdődött. Béke és csend honolt a tájon. Az ég apró kis lámpásai, a csillagok, kihunyó fénnyel már csak alig-alig pislákoltak. Kelet felé, ahol a Nap kél, a látóhatár elmosódott peremén, rózsaszín ruhájában lassan és méltóságteljesen emelkedett fel a Nap halványpiros korongja. Első sugarai még bátortalanul hatoltak át az erdei fák titokteljes félhomályán, hogy arany és sárga színfoltokban simuljanak a közeli tisztás bársony gyepszőnyegére.

A hajnali fényben, a mozdulatlan fűszálak keskeny hegyén – mint megannyi csillogó fehér gyöngy – harmatcseppek milliói ragyogtak.

Körülöttünk játékos kedvű, pajkos szellő kerekedett, észrevétlen suhant tova, futó csókokat rabolva a nyíló virágok homlokáról, majd gyengéd érintéssel üdvözölte a bokrok és fák vékony gallyain sorjázó apró leveleket: Itt a reggel! Itt a reggel! Szép volt a reggel.

Nem győztem találgatni, vajon melyik madár köszönti harsány énekével, éles trilláival, utánozhatatlan kis dallamaival a hajnalt, és ébredező társait? Barátaim! Az erdőben járva legszebb a kora hajnalban felhangzó, szűnni nem akaró madárkoncert.

Az erdei mesterdalnokok napfelkeltét és a hajnalt köszöntő koncertje. Minden fa egy hangversenyterem, ahol örök a tánc, a dal, a muzsika. Zenél az erdő!

Az ember ilyenkor tud igazán gyönyörködni a természet nyújtotta látványban, s lakóinak hangjaiban.

Élvezni a kora reggeli friss levegőt, megcsodálni a napkelte mindennapos, mégis megismételhetetlen varázsát, amiről már oly sokat írtak, mégis egészen más látni, hallani; átélni annak hangulatát.

A reggel minden esetben megérkezik, még sincs két egyforma reggel, két egyforma hajnal, két egyforma napfelkelte; nem sorolom tovább. Nincs az a festőművész, nincs az a fénykép, nincs az a film, ami vissza tudná adni ezt a fajta élményt; a természet mindennapos megújulásának élményét. Nem véletlenül vallom, hogy a legnagyobb alkotó, a legnagyobb művész maga a természet.

Tisztelt Barátaim! Vadásztársak!

Egy kicsit elkanyarodtam a kaland elbeszélésétől, máris folytatom, mert megérdemli a figyelmet. Nos, mint mindenütt, s ahogy említettem, Magyarországon is kora hajnalban kezdődött a vadászat, és igen eredményes volt. Mire eljött a reggeli ideje, úgy nyolc óra körül, már mindenki meglőtte a maga egy-két nyulát, többre nem is volt szükség. Mondanom sem kell, Fürge kutyám alaposan kivette részét, és hozzájárult a vadászat sikereihez, mert két szomszéd vadásztársam részére és puskája elé hajtotta a nyulakat, mivel nekik nem volt kutyájuk. Egy kis erdei tisztás szélén volt a gyülekező, ahol szép sorjában lefektettük az elejtett nyulakat; öröm volt nézni a gazdag terítéket.

A sok gyaloglástól kellemesen elfáradtunk, s örömmel fogtunk hozzá az előre elkészített ízletes falatok és finom italok elfogyasztásához. Étvágyunkat csak fokozta a friss erdei levegő, és a szép környezetben terített asztalok látványa, no meg a magyarok erős, kitűnő ízű, úgy nevezett fütyülős barackpálinkája. Hogy miért fütyülős, azt nem tudtam meg, de felhörpintése után nemhogy fütyülni, de még levegőt is nehezen tudtam venni egy jó ideig.

Már épen hazafelé készülődtünk, amikor egy nyúl szaladt át a tisztáson. Látva, hogy Fürge kutyám szagot vesz és űzőbe veszi a nyulat, szóltam társaimnak, hogy ezt az egyet még meglövöm, és kutyám után eredtem. Egész napon át hajszoltuk a nyulat, de nem sikerült utolérni, puskavégre kapni.

A nyúl valahogy mindig új meg új erőre kapott. Jóval előttünk járt. Jó ideig csupán hátsó részét és fehér bokrétájának billegését figyelhettem.

Sosem hittem varázslatban vagy boszorkányosságban, s bár sokféle csodálatos história esett meg velem, ilyet még nem pipáltam, hogy finoman fejezzem ki magam. Kezdett bosszantani a dolog. Hangosan morgolódtam, s ilyeneket mondtam:

– Münchausen! – Hallottál már olyat, hogy egy nyúl orránál fogva vezessen egy vadászt?

– Engemet, akit az egész világon ismernek?

– Kifog rajtam egy nyúl?

– Mit mondok, ha hazamegyek?

– Dúltam-fúltam magamban, el is keritettem a régi magyarok bosszankodó mondását: Kutya-kutyánszky! Macska-macskánszky!

Hiába törtem a fejem, nem jöttem rá e furcsa dolog nyitjára. Hallottam már olyat, hogy a nyúl menekülés közben egy másik nyulat ugraszt ki a „vacokjából”; elfoglalja, birtokba veszi azt, és az onnan kizavart másik nyúl válik üldözötté.

– Lehet, hogy ez történik most is?

– Lehet, hogy reggel óta már a negyedik vagy a fene tudja hányadik nyulat üldözöm abban a hiszemben, hogy egyre vadászom?

– Hiszen oly egyformák mind!

Mentségemre szolgáljon, hogy vadász legyen a talpán, aki ezt vadászat közben meg tudja állapítani! – természetesen minden kétséget kizáróan. Közben egy kis dombra felérve távcsövemen vettem szemügyre a helyzetet, s mit látok? Fürge kutyám alaposan lemaradt a nyúl mögött, a nyúl pedig egy bokor mellett pihen és beretválkozik.

Megdörzsöltem szemeim, jól látok-e, netán álmodok vagy moziban ülök? Hát ez már mindennek a teteje! Még jó, hogy nem a nyúl vadászik ránk. Még jó, hogy nincs nála puska, füstölögtem magamban.

Szégyen ide, szégyen oda, egyre jobban kedvemet szegte a dolog, hogy nem fog sikerülni ennek az egy nyúlnak elejtése, holott egész nap vadászunk rá, Fürge kutyámmal együtt. Már-már fáradni kezdtem, némi csüggedés vett rajtam erőt, pedig nem vagyok az a fajta, aki egykönnyen feladja azt, amibe belefogott. Látva, hogy Fürge kutyámnak esze ágában sincs feladni a vadászatot, jómagam is csatlakoztam hozzá és újult erővel indultam tovább. Előbb-utóbb, közös erővel, majd csak elbánunk vele. Végére kell járnom ennek a rejtélyes dolognak, történjen bármi.

Végül Fürge kutyám járt túl a nyúl eszén, mert változtatott üldözési taktikáján: nem árkon-bokron egyenes irányban, hanem egyre szűkebb és szűkebb körökben hajtotta felém a nyulat. Ugyancsak estébe hajló volt az idő, mikor lőtávolságon belülre került, ekkor aztán nem volt pardon.

Első lövésem nyomán rögtön bukfencet vetett és a fűbe hemperedett. Mondanom sem kell, hogy kutyám a nyúlhoz érve, ezúttal szokatlanul erősen csaholta. Odamegyek – és most ámuljatok el! –, mert a világ legritkább nyulát kaptam puskavégre.

Tisztelt Vadásztársaim!

Mindnyájan tudjuk, hogy a közönséges tapsifülesnek négy lába van a hasa alatt. Ennek viszont négy tartalék lába volt a háta felett. Ebből logikusan következett: ha tehát futás közben elfáradt, egyszerűen a hátára fordult – akárcsak a hátúszók – és pihent lábaival még gyorsabban szaladt. Ezért nem tudta Fürge kutyám oly sokáig utolérni, csak amikor már teljesen elfáradt a nyúl. Az én kutyám viszont – mint már mondottam elöljáróban – fáradhatatlan volt, főleg ha nyulakat kergethetett. Vadász szavamra mondom, ezt a nyulat bátran el lehetett volna indítani a híres angol agárversenyeken. Kötve hiszem, hogy utol tudták volna érni, nemhogy elkapni a híres angol agárbajnokok.

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim!

Ha egyszer majd ti is találkoztok egy ilyen nyúllal, vagy valami hasonló más esettel, ami próbára tesz; soha ne adjátok fel a küzdelmet, mert a jó vadász egyik legszebb erénye a kitartás, a küzdeni tudás, melynek jutalma sohasem marad el. Erről jut eszembe a magyarok híres írójának, Madách Imrének mondata: „Ember küzdve küzdj és bízva bízzál!”

És óhatatlanul eszembe jutnak ifjúkori tanulmányaim során olvasottak, mert kétezer évvel ezelőtt a görög filozófusok már leírták: „Baj és gondok nélkül senki nem élheti életét!” – Hozzáteszem: küzdelem nélkül sem. A küzdelem, a küzdeni tudás teszi értékessé az ember életét, értelmét. Küzdelem nélkül nincs igazi élet, nincs igazi öröm, talán még boldogság sem. Az életben mindenért meg kell küzdeni.

A sors, az élet mindenki számára tartogat kisebb-nagyobb kihívásokat, amit nem lehet megkerülni, semmibe venni. Állást kell foglalni: igent vagy nemet mondani, és aszerint cselekedni. Beletörődni, eltűrni a dolgok alakulását százszor könnyebb, de nagyon veszélyessé is válhat. Nem jó, ha hagyjuk, hogy az élet kénye-kedve szerint sodorjon bennünket, mert akkor sosem tudjuk megvalósítani kitűzött céljainkat, önmagunkat, boldogságvágyainkat. Küzdeni ezerszer nehezebb, de megéri. Erősítsük magunkat e rövid szállóigével:

„SOHA NE ADD FEL!”

Ennél jobb, igazabb, emberibb szállóigét nem ismerek.

Én ehhez tartom magam!

Utóirat:

Biztos vagyok benne, hogy a nagy angol tudós, az evolúció atyja: Darwin, Charles /1809-1882/ természettudós, akinek a leghíresebb műve „A fajok eredete” (1859-ben jelent meg először) – minden tudományágra nagy hatást gyakorolt – ő sem tudott volna nemhogy tudományos, de kézenfekvő magyarázatot sem adni e ritka élőlényre, a nyolclábú nyúlra.

Habár kortársam volt e nagy kutató, tudós és gondolkodó – természetesen világhírű, akárcsak én – mégsem jutott akkor eszembe, hogy kérdésemmel felkeressem őt egy eszmecsere lefolytatására, ebben a ritka kérdésben.

A kérdés a következő lett volna: Az evolúció törvényei értelmében vajon szaporodni fog-e a nyolclábú nyúl, vagy pedig egyre kevesebb példány lesz belőle a jövőben? A nyolclábú nyúl immár örök rejtély marad az emberiség számára. Van, aki elhiszi, van, aki nem, ez most már mindenkinek a magánügye.

Szómagyarázatok:

angol agár – vadászeb Angliában, ahol nagy kultusza van az agár futóversenyeknek – vissza

beretválkozik – vagy mosakszik a nyúl, amikor első lábaival a fejét és a füleit kefélgeti, tisztítja – vissza

bokréta – a vadászok – egyes helyeken így nevezik a nyúl billegő, kurta farkát – vissza

borz – földalatti üregben lakó, kutya nagyságú, hegyes orrú, hosszú sörtés szőrű éjjeli állat – vissza

bricsesznadrág – térdnadrág, közvetlenül a térd alatt végződő nadrág – vissza

csahol – nem pedig ugat a vadászkutya, amikor a vadat hajtja, amikor rátalál a dermedt, kihűlt vadra – vissza

evolúció – fejlődés, a magasabb rendű szervezeteknek az alacsonyabbakból való kifejlődése, fokozatos átalakulása – vissza

kotorék – így nevezzük a róka, a borz földalatti szálláshelyét, ami lehet többszintes, több kijárattal és menekülő lyukakkal ellátott

kotorékeb – vadászeb, elsősorban a föld alatt lakó emlős ragadozók (róka, borz) vadászatára használják, de alkalmas vaddisznó hajtására is – vissza

középszőrű – Münchausen báró pontatlansága, mivel a német vizsla rövid-, szálkás vagy hosszúszőrű lehet – vissza

motívum – művészet: rendszeresen ismétlődő, díszítő elem – vissza

szagot vesz – amikor a kutya megérzi a vad szagát, úgy is mondják, felveszi a szagot, amit aztán követni tud – vissza

tacskó – vadászeb – vissza

taktika – görög – a kitűzött/kijelölt cél elérésére alkalmazott tervszerű módszerek; mesterkedés, fortély – vissza

teríték – a vadászat végén a lelőtt apróvadakat megbecsülésük jeléül szabályos, rendezett sorokba rakják, mellettük falombokat helyeznek el, így történik részükre a végtisztesség megadása – vissza

vacok – kisebb emlősállat alvóhelye – vissza

vendégvadászat – amikor egy vadásztársaság meghív egy vadászt, illetve más vadásztársaság tagjait, területén történő vadászat céljából – vissza

vizsla – vadászeb, apróvadak vadászatakor a vad felkutatására, s a lelőtt vad megtalálására és előhozatalára legjobban alkalmas faj – vissza

zerge – magas hegyvidékeken élő antilopfélékhez tartozó kérődző vad, nincs tolla, van viszont szakálla, ami a zerge nyaksörtéje, nem szakáll, s amit csokorba szedve kalapdíszül is szolgálhat

zergetollas – Münchausen báró mosolyogni való tévedése – vissza

Amit a mezei nyúlról tudni kell: latin neve: lepus europaeus; valójában rágcsáló. Hazája Közép- és Dél-Európa, nagysága általában: 70 cm hosszú, 6 kg. súlyú; inkább éjjeli, mint nappali életet él. Hallása fejlett, folyót is át tud úszni. (Tudtátok?) Tanyája a „vacok”, helyben él; óvatos és igen félénk. S hogy mennyire, azt már az ókorban élt költő, Quintus Flaccus Horatius is megfigyelhette, mert „A falusi élet dicsérete” című versében így ír:

„Mikor pedig a dörgő Juppiter tele

havat meg záport gyűjt reánk,

ő vetett tőröknek szorítja a dühös

vaddisznókat kutyáival,

vagy ritka hálót könnyű ágason feszít

falánk rigók elé cselül,

és kellemes jutalmaként hurokkal ejt

félénk nyulat, vándor darut”.

Gyors futása valójában nagy ugrásokból áll. Legnagyobb ellensége a róka, de szinte minden ragadozó (pl. a sas), ideértve a kóbor kutyákat is. Védekezésre képtelen, egyedüli lehetősége a futás, a menekülés. Még pár szót írok a „sarki vagy havasi nyúlról”, mely arról nevezetes, hogy alkalmazkodva a változó színű környezethez, – tél és tavasz előtt – „átszíneződik” a bundája; ennek oka a levegő hőmérsékletének csökkenése. Erdélyben elég gyakori; a Retyezáton, a törpefenyők övében, háromezer méterig is felmegy.

vissza

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

M

int azt mindnyájan tudjátok, az elmúlt alkalommal a nevezetes nyúl kalandomat meséltem el, melynek során a rendkívül ritka, nyolclábú nyulat sikerült puskavégre kapnom. Akkor nem említettem, de ma sem akarok dicsekedni vele – kérkedni nem szokásom –, csupán a pontosság kedvéért jegyzem meg, hátha valaki nem tudja: A nyolclábú nyúl éppen olyan ritka, mint a hegedűk között a Stradivári. Bizonyosan állíthatom, hogy egyikből sincs tíznél több a világon.

Egy másik nevezetes kalandom szintén ebben az országban, Magyarországon történt, ahol emlékezetes, kalandokban és zsákmányokban gazdag két hetet töltöttem, mégpedig Erdélyben, a magas Kárpátok vadregényes hegyei között. Most egy nem mindennapos, nem szokványos, hanem élénk, a fantáziát is megmozgató, és érdeklődésre érdemes kalandomat mesélem el, melynek címe: Szarvaskaland.

Jól tudom, hogy e pompás vadat, a szarvast (latin neve: Cervus elaphus) mindenki jól ismeri, sokat tud róla és többször vadászott is rá. Valamikor régen a sík vidékeken élt, de a civilizáció elől a hegyekbe kényszerült, ahol az összefüggő erdőkben él. Régebben rőtvad volt a vadászneve, mert szőre nyáron rőt, vörös színű.

Nem tudom ismert-e, tisztelt vadásztársak, hogyan vadásztak rá, kétezer évvel ezelőtt? Hérodotosz (i.e. ? 484 k. - ? 425) „a történetírás atyja” – aki a görög-perzsa háborúk eseményeit dolgozta fel, de a keleti népek történetével is foglalkozott – sok feljegyzést készített a különböző népek életéről, szokásairól; a következőket írja:

„…ugyanazon vidéken laknak azok, akiket jürkáknak neveznek; ezek is vadászatból élnek a következő módon: fára mászva (ami sok van az egész vidéken) lesben áll, mindegyiknek készenlétben van a lova – melyet betanított hasra feküdni, hogy alacsonyabb legyen – és a kutyája; ha meglátja a fáról a vadat, rányilazva és lóra szállva üldözi, a kutya pedig kíséri.” (Harmatta János fordítása)

S ha már régi időket idéztem, remélem, felkelti hallgatóim-olvasóim érdeklődését, amikor kalandom végén felidézem a magyarok csodaszarvas legendáját. Előbb azonban következzen a kaland.

Az egyik vadásznap végén, miután már minden töltényemet elpuffogtattam, az ókori bölcsek filozófiai fejtegetéseiben elmerülve, szálláshelyem fele baktattam. Gondolataim között ezúttal a nagy görög filozófus, az ókori világ hét bölcsének egyike, Zénón^x híres paradoxonjai közül kettővel foglalkoztam, melyek a mozgást cáfolják.

Az egyik: A repülő nyílvessző áll. Zénon azt mondta – fennmaradt mondatát szó szerint idézem: „A mozgó test sem ott nem mozog, ahol van, sem ott nem mozog, ahol nincs.” Eszerint a mozgás lehetetlenség, mert ellentmondásra vezet.

A másik: Achilleusz és a teknősbéka. Ha a teknősbékának előnye van a gyorslábú Achilleusszal szemben, ez nem tudja utolérni, mert mire Achilleusz azt a pontot eléri, ahonnan a teknősbéka elindult, az onnan már továbbjutott; s mire Achilleusz oda elért, ahol a teknősbéka volt, az megint továbbhaladt, és így tovább a végtelenségig, az előny mindig megmarad. Achilleusz soha nem éri utol a teknősbékát, ami szintén ellentmondás, ezért lehetetlen.

Zénon paradoxonjainak, e gondolkodásnak alapja halmazelméleti problémákat vet fel. Zénon az időt és a teret kiterjedés nélküli szakaszokra, pontok végtelen halmazára bontotta. Felismerte az időnek és a térnek folyamatosság, szakaszosság mivoltában rejlő problémáit; azt, hogy az idő és a tér az emberi gondolkodás számára egyidejűleg folytonosság és szakaszosság. Felismerte továbbá, hogy ami a véges halmazok világában érvényes, az a végtelenben értelmetlen. Zseniális gondolkodó volt.

Azóta eltelt 2000 esztendő, de mind a mai napig filozófusok, fizikusok, matematikusok foglalkoznak Zénon gondolataival. Ma is feltehető a kérdés: Igazak-e vagy sem a zénoni paradoxonok?

Tisztelt Vadásztársak, Barátaim!

Sokszor elgondolkodtam ezeken a régi felvetéseken, és bizonyosan állíthatom: én a magam részéről megoldottam a kérdést és úgy érzem helyes választ találtam, melyet most közreadok.

A gondolkodásban legfontosabb a kiindulópont, akárcsak sakkban az első megnyitó lépések. Ha ez megvan, a többi magától értetődő. Az én kiindulópontom egy rövid mondat: Az igazság sokféle. Van filozófiai igazság, van tudományos igazság, van féligazság, van áligazság, van tapasztalati igazság, és még lehetne sorolni. Én az utóbbit vallom. Én ehhez tartom magam.

^xZénon /i.e. 335-263/ - görög filozófus, gondolkodó. Az Agora nyilvános csarnokában, a Sztoa Poiklében tartotta előadásait. A sztoa bölcselet atyja, a dialektika nagy mestere. Azt vallotta: a világot természeti törvények irányítják. A legfőbb jó az erény, a legfőbb rossz az erény hiánya; minden más nem számit (pénz, vagyon, gyönyör).

Mindnyájan tudjátok, hogy az ősember vadászott-halászott. Ha az ő dárdájuk, nyílvesszőjük nem ért volna célba, vagyis ha nincs mozgás, éhen haltak volna, és mi, mát élő emberek nem lennénk; kihalt volna az emberiség, s nem vadászhatnánk kedvünkre, többek között.

A repülő nyílvessző tehát mozog, vallom én. Úgyszintén a puskagolyó repül, ha egyszer már kilőtték, és így tovább. A zénoni felfogásban a paradoxon önmagában hordja az ellentétet, tehát lehetetlen, míg az én állításom lehetséges, sőt igaz, a maga egyszerűségében.

Természetesen tiszteletben kell tartani mindenki véleményét, különben zűrzavar uralkodna az emberek között. Vegyük csak figyelembe, hogy a népi bölcsesség régóta hirdeti: „Ahány ház, annyi szokás.” – ez pedig az élet valóságos tapasztalatain alapul. Ez is egyfajta igazság.

Gondolataimat összegezve arra a megállapításra jutottam, hogy a zénoni paradoxonok problémáit meg kell hagyni a filozófusoknak, tudósoknak, mi pedig, tisztelt vadásztársaim, maradjunk csak a vadászat ősi és szép mesterségénél, inkább vadásszunk kedvünk szerint. Én ehhez tartom magam!

Alighogy gondolataim sorát lezártam, egy apró esemény torpantott meg haladásomban, mely a tapasztalati igazság körébe tartozott, a hétköznapok egyszerű, mindennapi világába. Valami puhára léptem, kissé megcsúszott a lábam, melyet követően kellemetlen, mégis felismerhető illat érkezett orromhoz. Semmi kétség, ránézés nélkül is rögtön tudtam, ez bizony egy szarvas hullatéka.

A filozofálást, a gondolkodás tudományát immár szeretett foglalkozásom, a vadászat és a logika szigorú, ellentmondást nem tűrő törvényei alapján folytattam tovább. Leguggoltam, és ahogy tenyeremet a hullaték-kupac fölé helyeztem, tapasztaltam, hogy még meleg. Ez már egy valós premissza volt.

Az a tény, hogy a hullaték még meleg volt, azt is jelentette, hogy erre nemrég egy szarvas járt, illetve szarvasnak kell lennie a közelben. Ez már egy másik valós premisszát jelentett. Semmi kétség, semmi ellentmondás, semmi lehetetlenség.

Követve most már a logika, illetve a szillogizmus szigorú szabályait, nem volt más hátra, mint levonni a zárótételt, vagyis a konklúziót: hamarosan szarvassal fogok találkozni.

Ahogy elemeltem tekintetem vizsgálódásom tárgyától, előttem egy vadcsapást pillantottam meg, mely keresztezte azt az ösvényt, ahol haladtam, illetve abban a pillanatban álltam. Alighogy mindezt konstatáltam, láttam, hogy egy nagy szarvasbika közeledik felém, fejét magasra emelve, méltóságteljesen hordozva pompás agancsát. Nyilván megszokott forgóján haladt, kimért lassúsággal, mint aki templomba megy, lévén az idő már estébe hajló.

Engem későn vehetett észre, mert tőlem alig 6-8 méterre állt meg, úgyhogy alaposan szemügyre vehettem. Természetesen a szarvasbika is ugyanezt tette személyemet illetően.

Ahogy ránéztem, rögtön láttam, hogy a földkerekség legszebb szarvasbikáját látom. Hatalmas, királyi állat volt; erős, izmos, arányos testű. Agancsa pazar elágazású, koronája hibátlan, tökéletes. E kapitális szarvasbika láttán minden vadásznak kiugrott volna a szíve örömében, ha csak egyszer lát ilyet.

Barátaim! Távol áll tőlem, hogy eltúlozzam a dolgot, hogy minél nagyobb érdeklődést keltsek, ezért egy egész Európában ismert szaktekintély egyetlen mondatát idézem: „A magyar gímszarvasnál szebbet, erőteljesebbet a természet nem alkotott, festő még nem pingált.” – Rodiczky

Én is sokat olvastam felőle, vadásztársaktól nemegyszer hallottam, hogy a magyar szarvas páratlan, nemcsak Európában, hanem az egész világon. Íme, a legújabb bizonyság: váratlan találkozásom e kapitális szarvasbikával.

A szarvas félelem nélkül, bátran nézett felém, mintha csak tudta volna, hogy üres a tölténytáskám. Mint említettem korábban: már hazafele baktattam, s minden töltényemet elpuffogtattam. Mit csináljak most? Mert egy ilyen ritka példányt bolondság volna futni hagyni? Ilyen szerencse talán csak egyszer van egy vadász életében.

Mit csináljak most? Mit csináljak most? – száguldozott a kérdés fejemben körbe-körbe, mint ringlispil a búcsúban.

Olvasmányaim gazdag tárházából eszembe jutott, hogy a félelmet nem ismerő katonák, tengerészek bármilyen helyzetbe kerülnek, leleményességükkel vágják ki magukat, sokszor még a halálos veszedelemből is.

Szavamra mondom, barátaim, leleményesség a férfitettek rugója. Ilyen volt Odüsszeusz, aki húsz évig bolyongott a tengereken világkörüli útján, s akit Homérosz, a nagy görög elbeszélő, úgy említ legtöbbször: a leleményes Odüsszeusz, mert minden helyzetben gyorsan feltalálta magát és azonnal cselekedett.

Barátaim! Én pedig azt vallom: A vadászoknak elsősorban találékonyságra van szükségük, mert váratlan helyzetek sokszor adódnak, bármennyire felkészültek vagyunk. A találékonyság sokszor segített rajtam, mint azt majd hallani fogjátok kalandjaim elbeszélésekor, most is így történt.

Ahogy a gondolataim kergették egymást, egy kép villant fel szemeim előtt, mármint hogy ebéd után cseresznyét ettem, s a magokat a tölténytáskámban gyűjtöttem össze, mert nem szokásom eldobálni a magokat. Bárhol is legyek, nem szokásom szemetelni, amit a magam részéről barbár cselekedetnek tartok.

Mindenütt vigyázni kell környezetünkre, főként, amikor az erdőben járunk – ahogy azt egy írónál olvastam – amikor a természet egyik legszebb templomában járunk.

Folytatva. A felvillanó kép, illetve az a tény, hogy a tölténytáskámba gyűjtöttem a cseresznyemagokat, adta az ötletet. Vettem egy félmaroknyi földet, egy félmaroknyi cseresznyemagot, gyorsan összegyúrtam, majd megtöltöttem a puskámat és rövid célzás után pontosan a két agancs közé, a homlokcsont közepébe lőttem. Ahogy a lövés eldördült, az erős ütéstől a szarvasbika egy pillanatra megtántorodott, majd pördült egyet maga körül. Már-már azt hittem sikerült elejtenem, de sajnos tévedtem. A szarvasbika hirtelen megfordult és sebesen eliramodott. Vad vágtájának szele megzörrentette a bokrok faleveleit és néhány másodperc alatt eltűnt egy sűrű bozóttal benőtt erdőrész mögött. Bottal üthettem a nyomát.

Nem gondolhattam a szarvas rejtekhelyének felkutatására, egyrészt, mert nem volt nálam nagyvadra alkalmas golyó, másrészt pedig a nap már elhagyta égi pályáját, gyorsan alkonyodott, és az egyre erősödő szürkület eltakarta előlem a szarvas lábnyomait, nem tudtam volna követni.

A szerencse ezúttal elpártolt tőlem, de az is régi igazság, hogy mindig nem lehet az embernek szerencséje, még a legjobb vadásznak sem. Nem volt mit tenni, lógó orral szálláshelyem fele vettem az irányt. Gyorsan múltak a napok, a két hét letelte után hazautaztam szülővárosomba. Szép lassan megpróbáltam elfelejteni az egészet.

Amikor öt év után visszatértem Erdélybe, egy újabb vadászatra, ugyanabban az erdőben vadásztam. Az egyik napon a fák közül ágak recsegését-ropogását, majd szokatlanul erős csörtetést hallottam. Ezt követően a sűrűből hirtelen egy gyönyörű szarvasbika bukkant elő.

– Egek Ura! Mit látok?! – Tört fel ajkaimról a kiáltás, mert a meglepetésen túl, azonnal felismertem a nevezetes szarvasbikát, csakhogy agancsai között egy három méternél is magasabb cseresznyefa pompázott, mely telis-teli volt érett, piros, ropogós cseresznyével.

Nem kellett sokáig gondolataim és emlékeim között keresgélni, mert rögtön eszembe villant az évekkel ezelőtti szarvaskalandom, melynek során a homlokcsontba lőttem a cseresznyemagokat, s azok közül az egyik mag nyilván megeredhetett, az évek során szép lassan fává terebélyesedett, majd termőre fordult.

Még a nyílvesszőnél is sebesebben suhant át rajtam a gondolat: – Most az enyém leszel, szépségem! – és egy jól célzott lövéssel leterítettem.

Jókedvemet fokozta, hogy egyszerre jutottam, nemcsak pompás szarvaspecsenyéhez, hanem a hozzá szükséges cseresznyéhez, melyből majd finom szósz készíthető.

S akkor még nem is szóltam a hatalmas, pazar ágazású és hibátlan koronájú agancsról, melyet legjobb tudásom szerint én magam készítettem ki, s melyhez hasonlót sem nagy államférfiak, sem királyok vadásztermeiben, sem máshol nem láttam soha. Ám ti, kedves barátaim, most megcsodálhatjátok; itt láthatjátok a fejem felett, mely előbb-utóbb bizonyosan bekerül a rekordok könyvébe, talán még az angolok híres Guiness-Records Book-jába is.

Szómagyarázatok:

forgóján halad – azaz a szarvas a saját maga által kitaposott és megszokott útján (csapásán) jár – vissza

hullaték – hullat szóból képzett szó, a vad ürüléke szalonképesen kifejezve – vissza

kapitális – minden tekintetben kiváló vad, trófea – vissza

konklúzió – következtetés, végső eredmény – vissza

konstatál – tényként megállapít, észlel, tapasztal – vissza

logika – a gondolkodás törvényszerűségei, ésszerű, következetes gondolkodás – vissza

paradoxon – látszólagos lehetetlenség, képtelenség, ellentmondás; váratlan, a

megszokottól elütő jelenség – vissza

premissza – előzmény, kiindulópont; a szillogizmus két tétele, amelyből a következtetést levonják – vissza

ringlispil - körhinta – vissza

Stradivári – Antonio Stradivári (1644-1737) neves olasz hegedűkészítő vagy fia által készített nagy értékű mesterhegedű – vissza

szillogizmus – logikai következtetési forma, mely két előzményből /premisszából/ a zárótételhez /konklúzió/ jut – vissza

templomba megy – hazatér a pagonyba (Lásd lejjebb!) – vissza

pagony – szláv eredetű szó; fiatal, ritkás erdő, liget, ahol a szarvas éjszakai szálláshelye (fekhelye) van

Amint azt az elbeszélés során jeleztem, következik a magyarok csodaszarvas legendája. Eredeti címe:

HUNOR ÉS MAGOR

A CSODASZARVAS

mely valójában egy eredetmonda. Először Kézai Simon mester, IV. vagy Kun László király udvari papja (1280), aki nyilván egy Szent László korabeli (XI. század vége) magyar krónika nyomán indult, így közli a mondát, történelmi műve (gestája) elején:

„Menrót óriás a (babiloni) nyelvzavarodás megtörténte után Eviláth földjére költözött… és itt feleségétől, Enétől két fia született, tudniillik Hunor és Mogor, ezektől származnak a húnok vagy magyarok. Az óriás Menrótnak azonban még több felesége volt s ezektől származott több fia és leánya. Minthogy pedig Hunor és Mogor Menrótnak elsőszülött fiai voltak, atyjukétól külön sátrakban laktak.

Történt pedig egy alkalommal, hogy vadászni mentek. A pusztában egy gímszarvas (ünő) bukkant fel előttük s amint menekült előlük, a maeotisi ingoványokba űzték. Ott aztán végképpen eltűnt előlük, úgyhogy hosszasabb keresés után sem bírtak ráakadni. Végre is, mikor az ingoványt keresztül-kasul barangolták, úgy találták, hogy alkalmas nyájak táplálására. Visszatértek tehát atyjukhoz és amint beleegyezését megnyerték, minden jószágukkal egyetemben a maeotisi ingoványok közé vándoroltak, hogy ott telepedjenek meg.

Maeotis vidéke Perzsia tartományával határos; egy igen szűk gázló leszámításával minden oldalról tenger zárja körül; folyóvizei nincsenek, de bővelkedik fűben, fában, szárnyasban, halban és vadban. A ki- és bejárás nehezen megy. Mikor azután a maeotisi ingoványok közé letelepedtek, öt esztendeig ki sem mozdultak onnan.

(Maeotis ingovány – az Azovi-tenger mellett volt).

Amint azonban egyszer a hatodik esztendőben kikalandoztak, egész véletlenül Belár fiainak gyermekire és feleségeire akadtak, amint éppen férjeik nélkül sátoroztak a pusztában és sebes vágtatva mindenestül a Maeotis ingoványai közé ragadták őket.

Történetesen Dulának, az alánok fejedelmének két leányát is ezen gyermekek között kapták, ezek egyikét Hunor, a másikát Mogor vette feleségül. Ezen asszonyoktól származnak a Húnok vagy Magyarok valamennyien.”

Mint azt már említettem elöljáróban, kedves barátaim, néha-néha még mostanában is beleolvasok fiatalkorom legkedvesebb könyveibe, köztük Alfred Brehm köteteibe, ahol szintén találtam néhány mondatot a magyarok csodaszarvas legendáját illetően, ezt is közreadom.

„A rőtvadnak pogány hitregénkben és keresztény legendánkban nevezetes szerep jutott. Huneleink egy szarvastehenet űzvén, találták meg az utat az európai új hazába, I. Gejza király pedig, mikor a helyet keresné, hol fogadalma szerint a Boldog-Asszonynak monostort építene: „előjöve egy nagy szarvas és ennek szarvain sok égő gyertyák valának és ő előtte ott kerenge. Mondá Gejza király: micsoda csudaszarvas ez? És a szolgái hozzá kezdének lőni és mindjárást belészökellék a Dunába és senki utána nem látta. Mondá László herceg: Istennek angyala volt ez…” (Rodiczky 2.)

Pontosan megmondani már nem tudom, talán irodalmi búvárkodásaim során vagy amikor Erdélyben vadásztam, kezembe került egy könyv, amelyben egy „regős-ének”-re bukkantam, mely szintén a csodaszarvas legendáról szólt, de csak egy rigmus került ott közlésre, a következő:

Amott keletkezik egy kerekes pázsit,

Abban legelőzik csodafiúszarvas,

Annak a szarvasnak ezer ága-boga

Minden ága-bogán ezer égő gyertya

Gyújtatlan gyuladjék, oltatlan aludjék,

Ej, regö-rejtem!

(Ezt az éneket az 1900-as évek körül, Vas megyében, még előadták regős-énekesek – írja a lábjegyzet.)

További kutatásokat nem végeztem, mert meghaladta erőmet, de remélem, hogy a magyar vadászok közül, valaki majd csak megkeresi a regős-ének további rigmusait is.

vissza

A következő történetnek

címet adtam. Joggal kérdezhetné közületek bárki, tisztelt vadásztársak, kedves barátaim és te, kedves olvasóm, ugyan miféle veszélyt rejthet magában egy vadkacsa vadászat?

– Netán a vízbe eshetek? Vízbe nem fulladhatok, hiszen jó úszó hírében állok.

– Eltévedek, s mocsárba, ingoványba süllyedhetek?

– Mocsárba, ingoványba nem süllyedhetek, mivel országunkban elvétve fordulnak elő ilyen veszélyes helyek, már régen lecsapolták azokat.

Egy azonban bizonyos: valóban vigyázni kell a vizek partjain, főként, aki csónakba ül, mert minden évben hallani a vízbefúlások különböző és szomorú eseteiről; s bizony még tapasztalt horgásszal is megesett, hogy nem tért haza a kellemesnek ígérkező hétvégi kiruccanásról. Amikor elindultam, magam sem gondoltam semmi ilyesmire, mert akkor jobb, ha el sem indul az ember. Arra is gondolhat valaki, ami minden évben megtörténik egy-egy alkalommal, mármint, hogy valamiféle stüszi-vadász célt tévesztett lövéséről kívánok mesélni, mert többször előfordult már, hogy egy-egy ilyen lövés a vadásztársat érte, holott igen szigorúak a vadászat és a fegyverhasználat szabályai.

Nem! Ezúttal nem ilyen esetet mesélek el, hanem ami velem történt, s melynek jómagam voltam okozója, egyben főszereplője, egy vadkacsa vadászaton. Őszintén bevallom azt is, hogy mind a mai napig senkinek nem mertem elmesélni ezt a kalandomat. De most, hogy elmúltam már hetven éves, közreadom, hogy tanulságul szolgáljon az utánam jövőknek. Én a tanulságot már régen levontam és egy rövid bölcs mondatba foglaltam, mely így hangzik: „Kis mulasztás nagy veszéllyel járhat.”

Ifjúkorom óta gyűjtöttem és egy külön füzetbe írtam a bölcs mondásokat, azok velős igazságtartalma, életszerűsége miatt. Nemcsak abban hittem, hogy hozzájárul műveltségem emeléséhez, látóköröm szélesítéséhez, hanem ami a legfőbb: gondolkodásra késztet –, nemcsak elméletben, hanem cselekvésben egyaránt. Sőt abban is hittem és hiszek ma is, hogy az élet egy-egy nehéz pillanatában segítségemre lehet.

Barátaim! Vadász szavamra mondom, egy alkalommal, halálos veszedelemből való megmenekülésemet köszönhettem egy bölcs mondás ismeretének, amikor Ceylon szigetén vadásztam, de erről majd egy másik alkalommal mesélek.

A bevezető gondolatok és bölcselkedés után most már következzen maga a kaland, minden szépítés, túlzás nélkül, pontosan úgy, ahogyan az megtörtént.

Szép városomtól, Hannovertől, körülbelül ötven kilométerre található az a tó, ahol a legtöbb vadkacsa tanyázik. Mint általában minden vadász, én is szeretem a kacsahúst, persze ha jól van elkészítve. Az egyik hét végére összehívtam kedves társaságomat egy kiadós, természetesen szalonnával tűzdelt vadkacsa pecsenyére, a hozzá illő vörösborral, ahogy az ilyenkor dukál, no meg egy kis kedélyes társalgásra, beszélgetésre.

A vacsora előtti napon kora reggel a tóhoz utaztam, s egy csendes, fűzekkel ékesített védett kis öbölben, nem kis gyönyörűségemre nagyszámú vadkacsát fedeztem fel a vízen. Gondtalanul lubickoltak, úszkáltak; hol erre, hol arra hasították a vizet; alá- alábuktak, hogy csak a farktolluk hegye kandikált ki a vízből. Egyikük-másikuk gondosan végezte mindennapi tisztálkodását, csőrükkel gondosan át- átfésülve minden egyes tollat. Tollazatuk színpompás árnyalatai úgy csillogtak a reggeli nap sugaraiban, akár a különböző színű ércek fényei. Elnéztem volna még egy darabig a vadkacsák játékosnak tűnő mindennapi életét, a természet nyújtotta emlékezetes élőképeket, de erre most nem volt idő.

Vállamról leemeltem kedvenc sörétes puskámat, elővettem a tölténytáskámat, s meglepetve tapasztaltam, hogy egyetlen patronom sincs, azok bizony otthon maradtak. Mindig ügyeltem arra, hogy felkészültségem a lehető legalaposabb legyen, de most az egyszer apró hibát vétettem, helyesebben mulasztottam, mely az események során nagyon kelletlenné vált személyemet illetően, de ezt abban a percben még nem tudhattam.

Mit tegyek most? – Zakatolt a kérdés a fejemben, mely gondolatok sokaságát, torlódását indította el. Még szerencse, hogy egyedül voltam, mert ilyenkor válik dadogóssá az emberi beszéd. Az nem lehet, hogy ka- kacsák nélkül té- térjek haza. Nem lehet szégyenben maradnom, fő- főként vadásztársaim előtt. Mindenáron ka- kacsát kell szerezni, lőni, ke- keríteni, mert hogy a mai napon egyetlen ka- kacsát sem fogok lőni, az biztos, hisz egyetlen pa- patronom si- sincs.

Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy netán a boltban vegyek magamnak kacsákat, mert rögtön kitudódott volna, hogy a híres vadász, Münchausen kacsát vásárolt. Egyre jobban megerősödött bennem az elhatározás – történjen bármi – kacsák nélkül nem térek haza, még ha víz alatt úszva, búvárként kell összefogdosnom a vacsorára valót; még akkor is, ha bőrig ázva, és csuromvizesen kerülök haza.

A megoldás kulcsát keresve, erősen gondolkodni kezdtem, de nem egy nagy kődarabra ültem le, mint Rodin híres „Gondolkodó”-ja, hanem elkezdtem a tó partján sétálni. Ötven lépést sem tehettem meg, amikor egy horgászcsónakot láttam kikötve a tó partján. Átvizsgálva, úgy hetvenméternyi erős horgászzsineget és egy kis zsákban finom illatú főtt kukoricát találtam. Mondanom sem kell, igen kapóra jött a számomra ismeretlen horgász feledékenysége, mert rögtön elindította fejemben a megoldás gondolatait, vagyis a vadkacsák elejtésének módját. Azt jól tudtam, hogy a vadkacsákat egyenként kifogni, mint a halakat, nem lehet, mert az első fogás illetve fárasztás után azonnal elrepül a többi.

Hallottam már olyan esetet, amikor egy horgász – sűrű nádassal benőtt part mellett – pontyra horgászott, és egy éppen arra úszó vadkacsa kapta be az eléje vetett kukoricát, mikor az még el sem merült a vízben. A horgász is nagyot nézhetett, amikor a kapás után a „hal” elkezdett repülni, majd következett a levegőben történő fárasztás. Mondanom sem kell, produkciójával óriási sikert aratott a mellette ülő horgásztársak körében.

Folytatva a történteket: A zsineg végére mintegy harminc csomó kukoricát kötöztem, míg a zsineg másik végét a derekamra csavartam, biztos, ami biztos jelszóval, nehogy a vízbe húzzanak a kacsák.

Ezután a tó vizének lassú sodrásába eresztettem a harminc csomó kukoricát, egyenesen a vadkacsák közé. Ahogy a kacsák megpillantották a ritka és finom csemegét, egymást lökdösve, gázolva, nagy lármát csapva, egy-kettőre befalták a csomókat, no persze, már akinek jutott. Örömömben, hogy ilyen jól sikerül a vadászat, már-már tapsolni szerettem volna, de erősen tartottam két kezemmel a zsineg másik, derekamra tekert végét.

Azt ugye jól tudjátok, tisztelt vadásztársaim, hogy amit egyszer a vadkacsa lenyel, és a gyomrába kerül, azt többé vissza már nem adja. Erre számítottam, mert a kukorica csomók nem horogra lettek felfűzve, mint ahogy azt a horgászok teszik, mert horog nemhogy harminc, de egy sem volt a csónakban.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy a kukoricacsomók elnyelése megtörtént, elkezdtem húzni a zsákmányt a part fele. Igen ám, de a kacsák sem hagyták magukat, mert ahogy megérezték a veszélyt, kétségbeesetten kezdtek csapkodni szárnyaikkal, megpróbáltak menekülni, elrepülni.

Addig-addig próbálkoztak, míg sikerült nekik szárnyra kelni. Rémülten láttam, hogy velük együtt én is a levegőbe emelkedek, pedig amint látjátok, nem vagyok éppen egy cérnahuszár alkat.

Nem gondoltam, sosem hittem volna, akárki mondja, hogy ilyen erő lakozik harminc vadkacsában, de úgy tarják: Hinni a templomban kell!

A régi és bölcs mondás igazsága teljesült be rajtam, alaposan meg is tapasztaltam, miszerint: „Sok lúd disznót győz!” – Engem pedig most nem a ludak, hanem a kacsák győztek le. A különbség elhanyagolható, mivel a lúd is, a kacsa is egyaránt „szárnyas” jószág.

Nem volt más választásom, mint repülni. Szorult helyzetemben mindenki más rögtön berezelt volna a nadrágjába, én azonban nem veszítettem el a fejemet, sem a lélekjelenlétemet, mert most volt igazán csak szükség rá. A nem várt fordulattól a kaland most kezdett félelmetesen izgalmassá válni. Az angoloktól tanult: hidegvér a cselekvésben, no meg a találékonyságom segített ki a bajból.

A derekamra csavart zsinór végét jó erősen megkötöztem, majd két kezembe kaptam kabátom alsó végeit, s karjaim kitárva úgy úsztam a vadkacsák után a levegőben, mint a magasban sikló, szárnyait rezdülésmentesen kiterjesztő fácánkakas. Igaz, hogy valamivel nagyobb és szokatlanabb kiadásban.

Két lábam hátra és a magasba emeltem, ahogy azt a vadkacsák is teszik repülés közben, és ahogy egy kis idő eltelt, egyre bátrabban kormányoztam a harminc kacsa által vontatott légi járművet. Rövid idő multán teljes mértékben ura lettem helyzetemnek. Nem volt más dolgom, mint a házam felé kormányozni az alkalmi repülőgépet.

Azt hiszem félig-meddig Leonardo da Vinci álmait, elképzeléseit váltottam valóra, aki sokat foglalkozott a repülés kérdéseivel, s talán én voltam az első, akinek valóban sikerült repülni. Igaz, hogy nem teljes mértékben az ő számításai, és tervei szerint, ezért aztán nem is vertem nagydobra az eseményt. Egyrészt, mert egyszeri repülésről volt szó, másrészt pedig a repülés nem tartozott kifejezetten érdeklődési körömbe, mint szakterület. A nem kis kockázatokkal járó repülés során határoztam el, ha szerencsésen és épségben hazajutok, első dolgom lesz hálát adni, és köszönetet mondani Artemisz istenasszonynak, aki vigyázott rám és megóvott a nagyobb bajtól, hiszen egy-két horzsolással és néhány kék folttal a hátsómon, úsztam meg a kalandot.

Amikor feltűnt a lakóházam, egyenként kitekertem a vadkacsák nyakát, majd lassan lefele ereszkedtem, míg végül a kéményen át egyenesen a konyhai tűzhelyre pottyantam, természetesen magam után húzva a nehezen megszerzett harminc darab vadkacsát is.

Szakácsom majd sóbálvánnyá vált ijedtében, nem várt hazatérésem láttán. Szerencsére még nem fogott hozzá a sütéshez-főzéshez, ezért még tüzet sem rakott. Barátaim! Vadász szavamra mondom, nem szívesen sültem volna együtt a vadkacsákkal.

A vacsora alatt sok mindenről beszélgettünk: a nagypolitikáról, városunk életének fontos eseményeiről, de legtöbbször mégis a vadászat kisebb-nagyobb kérdéseiről folyt a diskurzus, kicserélve ismereteinket egymás között, és elhangzottak kérdések sikeres vadászatomat illetően is:

– Melyik tónál jártál?

– Kellemes volt a vadkacsa vadászat?

– Hogyan sikerült a kellő számú kacsát lelőni?

– Használtad-e az újabban kapható kacsa-söréteket?

Nem szerettem volna hazugságokba keveredni, ezért bölcsen hallgattam.

Ezúttal kénytelen voltam jó atyám egyik kedves mondásához tartani magam: ”Beszélni ezüst, de hallgatni, hallgatni arany.” Megpróbáltam derűsen elterelni a társalgás fonalát, melyet követően furcsa tekintetek irányultak felém, végül megsejthettek valamit, mert a beszélgetés során a továbbiakban már nem firtatták a vadászat eseményeit, körülményeit.

Azt talán mondanom sem kell, tisztelt vadásztársak, hogy soha többet nem próbáltam csapatnyi vadkacsát ezzel a módszerrel zsákmányolni és nem is tanácsolom senkinek, hogy kipróbálja, akár csak egyszer is.

S hogy milyen az élet és a vadász-szerencse! Mégis előfordult egy alkalommal, hogy egyszerre hét fogolymadarat lőttem.

Új sörétes puskámat vittem kipróbálni, belőni.

- Elég könnyű-e?

- Milyen a fogása?

- Hogyan áll a kezemhez?

- Illik-e egyéniségemhez?

Ebben a kérdésben a jó öreg Homérosz igazít el bennünket, mai vadászokat is, amikor leírja Odüsszeusz fegyverét, az íjat. Ezt az íjat egyedül Odüsszeusz tudta megfeszíteni, s ebben Pallasz Athéné istennő volt segítségére, mert az íj megfeszítésekor erőt adott karjainak. Ami viszont roppant fontos: az íj ereje kifejezetten Odüsszeusz karjának erejéhez volt mérve, ezért ő tudta azt legjobban használni.

Azt mindnyájan tudjátok, vadásztársaim, hogy egy jó vadásznak kész csapás a nehezen kezelhető puska, ezért vásárláskor körültekintően kell eljárni; addig kell válogatni, amíg meg nem találjuk a megfelelőt, még ha a tizedik boltban is találjuk meg a legjobbat.

Nos, az elmondott szempontok alapján próbálgattam a puskát, és örömmel tapasztaltam, hogy egy-kettőre a kezemhez állt, mintha már régóta használtam volna. Egy dolog volt még hátra, a belövése.

Ahogy baktattam a határban, éppen kapóra jött, amint egy fogolycsapat – megriadva lépteim zajától – no meg a vezérkakas veszélyt jelző kerregő hangjától; közvetlenül előttem hangos burrogással felzúdultak a magasba, s elhúztak egy biztonságosabb helyre. Megfigyeltem hol szállnak le újra, majd óvatosan becserkésztem a helyet, és a puskacsőbe dugtam a töltővesszőt. Előtte persze jó hegyesre kireszeltem. Észrevétlenül és zajtalan léptekkel a fogolycsapat közelébe lopóztam, s amikor azok újra felzúdultak, utánuk lőve meghúztam puskám kakasát.

A kilőtt nyílvessző legnagyobb örömömre – ez esetben tényleg repült, nem úgy, mint Zénoné – sebesen suhant az egymás fölött menekülő foglyok után, s reptében egymásután hét foglyot nyársalt fel, majd a töltővesszővel együtt szép lassan lehullottak a földre.

Azóta sem sikerült, nemhogy hét madarat, de még kettőt sem, ezzel a módszerrel zsákmányolni. Természetesen, aki kedvet érez, próbálja meg, hátha mellé szegődik a szerencse.

Még valamiről.

A vadkacsákkal való repülés és szerencsés megmenekülésem emlékére saját kezűleg preparáltam ki az egyik kacsát és a dísztáblára az általam megfogalmazott tanulságos mondatot véstem: „Kis mulasztás nagy veszéllyel járhat.” Őszintén remélem, hogy a kalandom előbb-utóbb elnyeri méltó helyét a híres vadásztörténetek között, s a hozzá kapcsolódó bölcs mondatom tanulságul szolgál az utánam jövő vadász generációknak. Azt viszont senkinek sem tudom ajánlani, hogy elsajátítsa a vadkacsa vadászatának ezt a módszerét, hanem ellenkezőleg; óva intek mindenkit, főként a kalandvágyó fiatalokat, nehogy valaki ilyen módon próbálja ki a nem éppen veszélytelen repülést, ami mint köztudott, nem éppen a vadászat gyakorlati tudományába tartozik.

Szómagyarázatok

Artemisz gör – a vadászat istennője a görög mitológiában (római megfelelője Diana) – vissza

burrog – a hirtelen felröppenő fogolycsapat szárnyainak csapkodása ad ilyen hangot (Lényegében hangutánzó szó.) – vissza

diskurzus – beszélgetés, társalgás – vissza

fogoly – tyúkidomú vadmadár faj – vissza

kerreg – a fogolykakas veszélyt jelző hangadása – vissza

preparálás – kikészít, kitöm, vegyszerekkel tartósít, konzervál – vissza

Rodin, Auguste /1840-1917/ – francia szobrászművész, „Gondolkodó” szobra világhírű – vissza

stüszi vadász – kocapuskás; rossz lövő; nem kellőképpen felkészült vadász, aki azt hiszi magáról, hogy mindent jobban tud másoknál – vissza

úsztam – a vadászat nyelvén így nevezik a kiterjesztett szárnyakkal magasban sikló fácánkakast – vissza

vissza

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

G

yakran tapasztaltam, hogy még az idősebb vadásztársaim körében sem ismert eléggé Szent Hubertus, a vadászok védőszentjéről – más szóval patrónusáról – keletkezett legenda, illetve élete története. Azok számára, akik kevésbé ismerik, és azok számára, akik azt hiszik, hogy jól ismerik a legendát, ezúttal én adom közre a tudnivalókat.

– Miért?

– Pusztán és kizárólag azért, mert hozzátartozik ismereteinkhez, műveltségünkhöz. Kihez, ha nem éppen hozzánk?

Közreadom azért is, hogy a fiatal vadászjelöltek ismeretei gazdagodjanak, s ha majd valaki ezt a tételt húzza a vizsgán, véletlenül se maradjon szégyenben, sőt olyan ismeretekkel rendelkezzen, amelyek még a tankönyvben sem találhatók.

Jómagam szerényen megelégszem azzal, hogy néha-néha megemlékeztek rólam, kalandjaimról, s arról, hogy az öreg Münchausen nemcsak felkészült vadász volt, hanem tudományos előadóként is megállta volna a helyét, akár az Akadémián is, ha felkérik.

A tőlem megszokott hangvétellel és stílussal szemben, ezúttal nem a humor, nem a derű, nem is az érdekfeszítő és izgalmas jelenetek hű leírásával szolgálok, hanem a téma komolyságához illően ismertetem a legendát, tudományos igénnyel és történeti alapossággal.

Mint azt tudjátok, egész életemben szerettem az irodalmat, a filozófiát, ezért számomra sohasem jelentett problémát egy tudományos előadás vagy értekezés meghallgatása és első hallásra történő megértése. Nemcsak vadászni szerettem, hanem a vadászattól távol eső tudományok is érdekeltek, mert látóköröm bővült, ismereteim gazdagodtak, gondolkodásom sokoldalúvá vált.

Az csak természetes, hogy különös gondot fordítottam a vadászok védőszentje, Szent Hubertus legendájának megismerésére, melyet a könyvtárakban fellelhető könyvekből szereztem. Mivel nagyon rövid a legenda és keveset tudunk Szent Hubertus életéről, engedelmetekkel egy francia író, Carlyle aforizmáját idézem:

„Nem vizsgálhatunk nagy embert, akárminő tökéletlenül is tegyük azt, hogy valamit ne nyernénk.” Tovább nem szaporítom a szót, mert az arcokon a felcsigázott érdeklődés és türelmetlenség jeleit látom.

Következzen tehát a legenda.

A legenda csupán egy nevet ismer: Huber. Mint említettem, életének eseményeiről nagyon keveset tudunk, mert régi idők távolába vezetnek a szálak, események. Tudjuk, hogy a VII. században, 655 körül született, nemesember fiaként. Ifjú éveit III. Theodorik (gót király) és Pipin – a Frank Birodalom fejedelme udvarában töltötte.

Élte az udvaroncok henye, léha és kicsapongó életét, világi örömöknek és élvezeteknek hódolva, s amikor csak tehette, részt vett a királyi vadászatokon.

A legenda szerint egy vadászat alkalmával történt, hogy az ifjú Hubertnek egy pompás szarvas jelent meg, és az agancsszárak között fehér fényben ragyogó kereszt volt látható. Ez az élmény olyan nagy hatással volt rá, ami a vadászattól való önmegtartóztatásra indította, és felesége halála után papi pályára lépett. Előbb Maastrichtben, később Lüttlichben püspök. Nagy hitbuzgalommal élt, s állítólag csodatettei is voltak. Jelentős érdeme, hogy katolikus hitre térítette az Ardennekben élő pogányokat. Az egyházi iratok feljegyzése alapján halálesete 727-ben történt, s azt követően 744-ben szentté avatták és a vadászok védőszentje lett; emléknapja november 3.

A legenda arra int, hogy a vadász a teremtés része szerint tisztelje a vadat. Ezt talán nem is kellett volna említenem, mivel a vadász-etika előírja azt számunkra. Még fontosabb, hogy ne csak ismerjük a szabályt, hanem be is tartsuk. Barátaim! Hát nem csodálatos? Már több mint ezer évvel ezelőtt élő és vadászó ember is tisztelte a vadat, a természetet. Bárcsak ma is így lenne! – amikor törvények sokaságával vagyunk kénytelenek a rendet fenntartani, sokszor úgy tűnik, hiába.

Mondanivalóm lassan a befejezéshez közeledik, de még megemlítek valamit. Az irodalomtörténetben olvastam, hogy ez a szarvas-legenda valójában ősrégi, s szerepel az indiai elő irodalom történetei között. Nem lehetetlen. Ma már sem cáfolni, sem megerősíteni nem lehet, akárcsak a Bibliában leírt csodákat, csodatetteket, hogy megtörtént eseményekről van-e szó vagy sem?

A tudomány ezekben a kérdésekben nem nyilvánít, nem nyilváníthat határozott véleményt, álláspontot.

Tudjuk azt is, hogy számos népmese – kisebb-nagyobb változtatásokkal – szinte minden európai nép mesekultúrájában szerepel, de azt senki nem tudja pontosan, melyik az eredeti, mivel a népmesék szájról-szájra terjedtek, szerzőjük ismeretlen.

Számos legenda-történet létezik, melyeket megtalálunk a Legendák Könyvében, illetve „A Szentek élete” című könyvben, ha valakit érdekel.

Remélem, hogy a mai összejövetelünk és kissé tudományos előadásom hozzájárult és felkelti vadásztársaim olvasási-művelődési kedvét. Jómagam azt vallom és arra törekszem: könyvespolcomon ne csak szaporodjanak a könyvek, lehetőleg el is olvassam azokat. Én ehhez tartom magam! Ekképpen vélekedett Ciceró, Marcus Tullious / i.e. 106.– i.e. 43./ az ókori Róma legnagyobb szónoka: „Könyvek nélkül egy lakás olyan, mint egy ember lélek nélkül.”

A tudnivalók körében néhány szóval megemlítem még a Hubertus-misét, ami vadász-istentisztelet Szent Hubertus emlékére.

A középkorban ilyenkor a templomot az erdők zöldjével díszítették fel és a liturgikus zene parforce-vadászkürtökön hangzott fel.

Hubert püspök halála után sokáig őrizték, és veszettség gyógyítására használták stóláját. A stólát a veszett vad által megharapott ember illetve vadász sebeire helyezték, majd a megáldott Hubert-kulccsal a sebet kiégették. A krónikák nem szólnak arról, hogy az eljárás eredményes volt-e vagy sem, de azokban az időkben még erősen élt a babona, és a veszettség ellen nem volt hathatós gyógyszer, olykor még orvos sem a közelben.

Végezetül és utoljára meg kell említenem, hogy a botanikusok által ismert a Hubertus fű, mely nedves réteken, művelt talajokon él. Elterjedési területe egész Európa és Észak-Ázsia mérsékeltövi tájai. Borbálafűnek is mondják. Latin neve: Barbarea a Cruciferae – a keresztes virágúak családjának génusza. A népi gyógyászatban – más füvekkel együtt – főzetet készítettek belőle és sebek bekenésére használták, ami állítólag gyors gyógyulást eredményezett.

Kedves Barátaim! Vadásztársak!

Hogy emlékezetes maradjon a mai nap, amelyen Szent Hubertus védőszentünk legendájával foglalkoztam, egy kis meglepetést készítettem elő számotokra. Biztos vagyok benne, hogy ami most következik, mindenki ismeri, szereti – előadás nélkül is.

Javasolom egy kis pohár Hubertus likőr elfogyasztását! Egészségünkre! Én ehhez tartom magam! Miután megtörténik a poharak kiürítése, bejelentem, hogy a következő alkalommal kizárólag nagyvadakkal megtörtént kalandjaimról fogok mesélni.

S z ó m a g y a r á z a t o k:

aforizma – valamely életbölcsességet, igazságot kifejező, tömör, szellemes mondás – vissza

genusz – latin – nem, nemzetség; az az egység, amelybe a fajokat foglalják egybe – vissza

legenda – valamely szent életéről szóló csodálatos történet, főként vallási tárgyú irodalomban; jelenti azt is: mende-monda (Nincs kellő valóság, illetve igazságtartalma) – vissza

par force vadászat – (e: párforsz) falkavadászat, hajtóvadászat kutyákkal; vadászkürt – vissza

patrónus – férfi védőszent, pártfogó – vissza

pogány – nem egyistenhívő, nem keresztény; vallástalan; kegyetlen, cudar – vissza

stóla – hosszú, keskeny vállon viselt papi ruhadarab – vissza

vissza

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

A

mai napon azt a vadászkalandomat mesélem el, amikor még az életem is veszélyben forgott, de mint látjátok, sikerült ép bőrrel, és hajam szálainak meggörbülése nélkül megmenekülnöm a nem éppen mindennapi kalandból, mely első hallásra hihetetlennek tűnhet; mégis igaz volt, mégis megtörtént, pontosan úgy, ahogyan azt most elmesélem. Biztos vagyok benne, hogy vadász-körökben még sokáig fogják emlegetni ezt a történetet.

Ez a kalandom India déli csücskénél levő Ceylon-szigetén történt, ahol többek között a híres ceyloni teafüvet is termelik; ahol egy dúsgazdag maharadzsa vendégeként vadászhattam kedvemre, ezúttal első ízben a trópusi égöv alatt, s ami igazán új volt, őserdőben. Szabadidőmben a maharadzsa felkérésére mester-kurzusokat adtam az ottani vadászoknak, továbbképzés céljából.

Nem kívánlak most benneteket untatni az őserdő leírásával, a sokszor járhatatlan és lépten-nyomon veszélyt rejtő dzsungel bemutatásával, ahol kétélű bozótkéssel kell utat vágni, ha az ember előre akar jutni; ahol gyakran megesik, hogy nem a vadász ejti el a tigrist, hanem a tigris a vadászt.

Meg sem próbálom leírni a pazar színekben pompázó ritka madarakat, melyeknek éles rikoltozásaitól hangos az erdő nappal és éjjel; valamint a mindenfele burjánzó, s minden talpalatnyi földet elfoglaló növényeket és virágokat, a fákra kúszó liánok szőtte zöld szőnyegek sokféleségét, stb.

Órák hosszat mesélhetnék Ceylon varázsáról, az itteni népek szokásairól, furcsaságairól; a viselt ruhák tarka-barkaságáról, s hogy itt minden ember turbán hord, még a rekkenő nagy meleg ellenére is.

Száz oldalt írhatnék az indiai fakírok híres és hihetetlen mutatványairól, a félelmet nem ismerő ügyes kígyóbűvölőkről; a dúsgazdag maharadzsák mesés gazdagságáról, kincseiről, ahol mégis mérhetetlen szegénységben él a legtöbb ember. Sokan az utcán halnak meg, s folytathatnám még a jövő hétig, erre pedig most nincs idő. Szándékom ellenére igen elkanyarodtam a megkezdett történettől, ezért folytatom.

Indiában és természetesen Ceylon szigetén az a szokás, hogy a maharadzsa és előkelő barátai az elefántok hátára kötözött kosarakban helyet foglalva vadásznak. Száz meg száz kutya, s vagy ezer hajtó segíti a vadászat sikerét. Jómagam a meghívott vendégvadászok soraiban indultam. Elsősorban a tapasztalatszerzés és a megfigyelés volt a célom. Mögöttem az indiai és ceyloni vadászatokon elmaradhatatlan dobosok, muzsikusok szolgáltatták az indulás zenei aláfestését. Az indulás mind megannyi ceremóniája rendkívüli élmény volt már önmagában is; errefele valóságos népünnepély, hasonlóban nem volt részem másutt, pedig sokfelé vadásztam a nagyvilágban.

Őszintén meg kell vallanom, hogy a forróság, a páradús levegő, a trópusi klíma alig két óra elteltével levert a lábamról, valósággal elkókadtam, míg a barna bőrű lakosoknak meg sem kottyant az egésznapi erdőjárás, vadászat.

Nem véletlen tehát, hogy korán elmaradtam a társaságtól, és egy hűs patak fele irányoztam lépteimet, hogy megpihenjek a hatalmas fák árnyékában, s hogy le tudjam mosni egyre kellemetlenebb izzadtságomat. A többiek észre sem vették, hogy valaki hiányzik az indulók közül.

Alighogy a patak fele vettem az irányt, megtörtént a baj. A keskeny ösvény, amelyen haladtam, mindkét oldalát embernyi magas fű nőtte be, s bár semmilyen hangot, zörejt nem hallottam, észrevettem a fű sejtelmes, hullámzó mozgását, előttem úgy négy-öt méterrel. Rosszat sejtettem. Önkéntelenül megálltam és hátrálni kezdtem. Ez a pár lépés életmentőnek bizonyult, mert velőtrázó ordítással egy óriási tigris ugrott a fű közül az ösvényre, ahol az előbb még álltam.

Minden hajam szála az ég felé meredt, minden csepp vérem jéggé dermedt a rémülettől és a tigris közelségétől. Futni, menekülni kellett volna, de lábaim nem engedelmeskedtek, mintha ólomból lettek volna, s úgy álltam ott mozdulatlanul, mint egy kőszobor.

Fejemben olyan zúgás támadt, mint egy méhkasban, képtelen voltam gondolkodni. Moccanni nem mertem, de nem is tudtam, mert olyan zsibbadás áradt el minden porcikámban, mint aki bénaságra ítéltetett. Szinte a bőrömbe mélyedni éreztem a tigris mancsainak körmeit és erős fogait, mely akármelyik pillanatban megtörténhetett volna, ha rám veti magát. A fenevad nem mozdult. Csíkozott farkát jobbra-balra csavargatva a földet korbácsolta. Szemei, mint a ceyloni vörös rubin (elvégre Ceylonban vagyunk, ahol valóban híres a bányászott vörös rubin), tüzesen és mereven szegeződtek rám. Így telt el körülbelül öt-hat másodperc, mely akkor ott öt-hat órának is beillett, szerintem.

Szemeim elé sűrű fátyol ereszkedett, mintha London kellős közepén lettem volna, úgy tél elején.

Tisztelt Vadásztársak! Mint azt tapasztaltátok, minden kalandom elbeszélése során – hol bővebben, hol kevésbé bőven – igyekeztem ismertetést adni az adott „vadról.” Most is ezt teszem, s majd folytatom a kaland elbeszélését.

A tigris (latinul: leo, tigris) az oroszlán közeli rokona. Ázsia nagy részében honos; folyók partján, áthatolhatatlan bambuszerdők és más csalitok a kedvenc tanyája, melyhez állandóan ragaszkodik. Legnagyobb a bengáliai vagy más néven királytigris, 250 cm hosszú és 150-170 kg a súlya, általában. Legszebb prémje a kelet-szibériai tigrisnek van. Nincs biztonságban tőle egyetlen állat sem. Az ember elől megfutamodik, de olykor emberevővé válik; elsősorban a magányos, gyanútlan embert támadja meg. Nincs komoly ellensége, kivéve az indiai vadkutyákat, melyek falkában vadásznak rá, s nappal is megtámadják. Akkor veszélyes, ha megsebzik. Régen a bennszülöttek mérgezték, vermet ástak, majd önműködő puskákkal ejtették el. A tigris gyors, ügyes és kiváló vadász. Forsyth, a híres vadász írja, hogy:

„…egy alkalommal Bengáliában vadásztam tigrisre, követtem nyomait, két ízben meg is pillantottam, de nem tudtam puskavégre kapni. Közben besötétedett, ám ahogy feljött a telihold, folytattam utamat egy csapáson, mígnem egy kis folyóhoz nem értem, ahol megálltam és csendben várakoztam, hallgatóztam. Egyszer csak azt éreztem: hátam mögött áll a tigris. Még a lélegzetem is visszatartottam és nem mozdultam. Határozottan észleltem, hogy tompa orrával többször is megérintette hátamnak közepét, ám lélegzését nem tapasztaltam. A tigris nem támadott, s így álltunk ott, majd egy percig. Észrevétlen távozott; a legkisebb zörej, nesz nélkül; többet nem találkoztunk, és ezen esetet követően többé nem merészkedtem éjjel az erdőbe, azon a környéken.”

E rövid kis kitérő után folytatom a kaland elbeszélését.

Lélegzetemet visszafojtva mégis lassan és óvatosan hátrálni kezdtem, ahogy azt a lassított filmeken is látni, vigyázva, nehogy megbotoljak valamiben, mert elesve, védekezésre képtelen állapotban, még könnyebb zsákmány vált volna belőlem. Mint azt tudjátok, vadásztársak, én soha nem adom fel, nem adom olcsón az életem, bármily szorongatott helyzetbe kerülök.

Két-három lépést tehettem, amikor – furcsa érzésektől indíttatva, teljesen önkéntelenül – hátam mögé nézve egy óriási krokodilust pillantottam meg, amint az ösvényen felém közeledett. Hogy honnan, honnan nem került oda, azt a mai napig sem tudom megmondani, megmagyarázni. Erre aztán nem számítottam.

Rögtön láttam, hogy hatalmas példány, van vagy hat-nyolc méter hosszú, de ebben a pillanatban nem gondoltam rá, hogy pontosan lemérjem a hosszát, vajon nem tévedek-e? Valóban megvan-e legalább hét méter? – Mert az igazmondás kötelez, barátaim! Én ehhez tartom magam!

Fajtáját illetően rögtön felismertem, hogy egy tarajos krokodilussal van dolgom, mely igen gyakori Dél-Ázsia országaiban, ahol kizárólag folyók mellett, mocsarakban él, persze tömegesen, mivel igen szapora fajta. A krokodilus neve latinul: crokodilia – szerencsére a forró égövi tájakon honos; a csúszó-mászók osztályának egyik rendjét alkotja. Röviden ennyit a krokodilusról.

A hüllő hatalmas száját kitátva, fenyegetően mutogatta száznál több, késnél-borotvánál élesebb fogait; és feltűnt, hogy kifejezéstelen, zöldeskék szemein gyakran összevonja pislogó hártyáját, talán az erős napfény zavarhatta zsákmányának – ez esetben személyem – megragadásában. Ahogy közeledett egyre jobban éreztem ezen undok faj körül terjengő és átható pézsmaszagot áradni. Erős és izmos farkát csapkodva lassan közeledett felém. Úgy mondják, hogy farkának egyetlen csapásával képes egy tigris gerincét is kettőbe roppantani.

Innen nincs menekvés, Münchausen! – nyílalt belém a felismerés, és úgy remegtem, mint őszi szélben a nyárfalevél; közben hideg veríték csorgott a hátamon, pedig rekkenő volt a hőség. Egyre jobban elfogott a félelem, egyre nehezebben vettem a levegőt és olyan gyenge, olyan erőtlen lettem, mint a friss tavaszi szélben elengedett lepkefing, szellintés. Lehet válogatni a kifejezés milyenségén, szalonképességén, esztétikai megfelelőségén, de az eredmény ugyanaz marad.

Őszintén megvallom, erős csüggedés lett úrrá rajtam, helyzetem egyre kilátástalanabbá vált, már-már feladtam, mint aki kénytelen beletörődni a közeledő végkifejletbe, mármint hogy a fenevadak gyomrában fejezem be földi pályafutásomat. Brrr! Ha csak rágondolok, még ma is hideg borzongás fut rajtam keresztül.

Vadászfegyverem használatára nem volt lehetőségem, egyrészt, mert a vállamon volt és nem volt megtöltve; másrészt, ha leemelem vállamról a fegyvert, a tigris azonnal rám vetette volna magát, joggal támadásnak minősítve mozgásomat.

Nem beszélve arról, hogy közben a krokodilus pedig lábaimat harapta volna le tőben; egy ilyen mutatványra szinte minden krokodilus képes, nemegyszer előfordult már.

Úgy tűnt, ebből a patt-helyzetből számomra nincs kiút, nincs menekvés, ütött az utolsó óra. Mégis. Amilyen gyorsan kerültem e váratlan helyzetbe, ugyanolyan gyorsan elindultak velem az események sorozatai, melyek ugyancsak sebes vágtára ösztökélték gondolataim, de lássuk csak sorjában.

A gyűjtött bölcs mondásaim tárházából egyszerre kettőt rántottam elő. „Kétes helyzetben maradj veszteg!” – tartja a bátrak és a vadászok közmondása, tehát vártam, megőrizve maradék lélekjelenlétemet. A másik azt súgta: „Többet ésszel, mint erővel!” Kétségtelen, hogy az erő nem jöhetett számításba, két ilyen borzasztóan erős vadállattal szemben, és az eszem, mely mindig úgy vágott, mint a beretva, most nem akart fogni.

Nem csoda, hogy buta bénultságomból lassan eszméltem fel, de szerencsére még kellő időben. Tudtam, hogy a következő pillanatokban eldől a sorsom, ezért felkészültem a megfontolt és gyors cselekvésre, bármi is történjen.

Ösztönösen tudatosult bennem a kézenfekvő felismerés, hogy a tigris nem láthatja a krokodilust és fordítva; a krokodilus nem láthatja tigrist, mert közöttük voltam. Valójában mindkét fenevad egyaránt rám vadászott, engem akart felfalni, mint könnyen megszerezhető zsákmányt. Ki kell őket játszanom egymás ellen. Ahogy ez a felismerés átfutott tudatomon, mint a szikra, mely képes lángra gyújtani egy erdőt, felvillantotta agyamban a találékonyság mezején azt az egyetlen lehetőséget, melynek révén kivághatom magam e halálos, már-már végzetesen reménytelen helyzetemből. Vadász szavamra mondom, barátaim, a találékonyságra most volt a legnagyobb szükségem, mert soha ilyen közel nem voltam még a halálhoz.

Amikor a krokodilus felé néztem, láttam, hogy egyre nagyobbra tátja undok, hosszú állkapcsait, harapásra készülve. Amikor a tigris felé néztem, azt láttam, hogy ugrásra készül.

Lelapult a földre, fejét az első mancsai tövéhez helyezte, miközben a teste hátrahúzódott, tomporát felemelte, hátsó lábait apró mozdulatokkal teljesen a hasa alá húzta, közben szemeit változatlanul és mereven rám szegezte, majd néhány halk kurrogó morgást hallatott; s egyszer csak, mintha villanyáram érte volna, erős acélrugók lökték a magasba, felém ugrott. Erre a pillanatra vártam. Ahogyan csak tudtam, teljes erőmből – mégiscsak szükség volt némi erőre – úgy az ösvényre vágtam magam, hogy még a kukacok is agyrázkódást kaptak alattam a földben, úgy 6 méter mélységig, legalább.

Azt azért őszintén meg kell mondanom, barátaim, hogy amikor mindez lezajlott, egyáltalán nem voltam ilyen tréfás kedvemben, mert bizony egy zabszem sem fért volna bizonyos helyemre.

Pontosan az történt, amire számítottam. A tigris egyenesen a krokodil szájába ugrott, feje beszorult annak tátott torkába, olyan szorosan, hogy se ki, se be nem mozdult, egyetlen centimétert sem, s ez így igaz. Úgy a tigris, mint a krokodilus valójában egymást ejtették el, én pedig őket. Még a magyarok is megirigyelhetnék tőlem ezt a fajta virtust, amit itt produkáltam.

Látva ezt, azonnal felpattantam és a puskatussal addig vertem, püföltem a tigris hátsó ülepét, amíg a feje teljesen eltűnt a krokodilus kipeckelt szájában, illetve torkában. Az biztos, hogy a tigris levegőhöz nem juthatott, mert innen számítva, három-négy percig tarthatott végső haláltusája. Egyre csökkenő erővel, de még rúgott ugyan néhányat lábaival, aztán megadva magát sorsának, szép csendesen megfulladt.

Mondanom sem kell, hogy a krokodilusnak sem volt ínyére ez a fordulat. Őkelme ugyan jutott még némi levegőhöz orrlyukain keresztül, ám kínjában ugyancsak csapkodott erős farkával, hogy leüssön lábamról. Én azonban mindig ügyesen átugrottam a felém csapkodó fegyverét és most már elmondhatom, kedves barátaim, hogy az egész kaland során egyetlen hajam szála sem görbült meg, egyetlen karcolás sem esett rajtam.

Amikor a krokodilus belefáradt a hiábavaló küzdelembe, egyszerűen a hátára fordítottam, és hosszabbik vadászkésemmel a szíve táján egy szúrással kioltottam életét, megkímélve a lassú és gyötrelmes kínhaláltól.

A rettentő nagy izgalmakat átélve, no meg a trópusi hőség miatt kimerülten és elcsigázva rogytam a tigris mellé, ügyelve arra, hogy a lágy, puha hasa felől legyek, mely mintegy párnaként szolgálja majd pihenésemet; s ahogy ez megtörtént, azon nyomban mély álomba merültem.

A vadászatról hazatérő társaim zajongására ébredtem fel, akik boldogan öleltek keblükre, mert már elveszettnek hittek és mindenütt kerestek. Tízszer is el kellett mesélnem vadászkalandomat, mert sem Ceylon szigetén, sem Indiában még egyetlen vadász sem ejtett el egyszerre két ilyen veszélyes és vérengző fenevadat. Nem győztem fogadni az elismerő gratulációkat. A maharadzsa értékes gyöngyöket, míg Ceylon kormányzója a tiszteltemre adott fogadáson kitüntető oklevelet, s hozzá egy különlegesen csiszolt drágakövet is adományozott.

A következő napon megjelenő napilapok az első oldalon hozták a rendkívüli vadászkaland minden részletre kiterjedő leírását, természetesen photográphiám egyidejű közlésével egyetemben. Minden újságíró velem akart riportot készíteni. Nem győztem fogadásokra járni, élménybeszámolókat tartani, egyszóval híres ember lettem, nemcsak Ceylonban, hanem szerte Indiában. S akkor még nem is említettem, hogy az Indiában megjelenő vadászati szaklap teljes terjedelmében kizárólag kalandommal és személyemmel foglalkozott, számos szakíró kommentálása kíséretében; felidézve egy-egy korábbi, érdekes kalandom részleteit.

Az egyik újságíró kalandomat egyenesen Herakles – a görögök ókori nemzeti hérosza – tetteihez hasonlította, aki puszta kézzel fojtotta meg saját barlangjában a nemeai oroszlánt, s gigászi küzdelemben győzte le a hétfejű lernei hidrát, mert minden levágott feje helyén újabb kettő nőtt; s aki még számos nagy tettet hajtott végre, amit bajos lenne most felsorolni.

A tigris bőréből egy ügyes szűcsmesterrel dohányos zacskókat készíttettem, s elajándékoztam vadásztársaimnak. Íme, most nektek is adok egyet-egyet, bizonyságul a vadászkaland emlékére. A krokodilust hibernáltattam és az Amszterdami Múzeumnak ajándékoztam. A mai napig is ott látható teljes nagyságában, alatta felirat jelzi: „Münchausen báró ajándéka. Elejtette Ceylon szigetén – 1785.”

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

Sajnos, minden vadászkaland sorsa, hogy előbb-utóbb az elbeszélő már nem úgy mondja el, ahogy az a valóságban megtörtént. Legtöbbször hozzátesznek, hozzáköltenek olyan eseményeket, fordulatokat, amelyek meg sem történtek. Olykor az elbeszélő nem átall füllenteni, sőt hazudni, hogy minél izgalmasabb, érdekfeszítőbb legyen a kaland.

Horgászoktól is gyakran hallani, hogy ilyen meg ilyen nagy halat fogott, pedig legtöbbször csak macskának való kis halat visz haza. S bizony előfordult, hogy régi, híres írók könyveinek mondatait, fordulatait adják elő, mintha az a saját kalandjának lenne része, gátlástalanul utánozva, egy kissé átköltve, mintha azokat ő írta, vagy mondta volna, holott azt már egyszer leírták, elmondták.

Egy magára valamit adó igazi vadásztól az ilyen dolog nagyon távol esik, természetesen tőlem is. Nem más ez, mint idegen tollakkal való ékeskedés, s ezt az irodalom berkeiben úgy nevezik: plágium. Hamar elveszíti írói nimbuszát az, aki ilyesmire vetemedik.

Vadász becsületemre mondom, barátaim, hogy én mindig az igazat, a színtiszta igazságot adom elő, különben rögtön kiderülne még a legkisebb hazugság is, ami – mint mondottam – igen távol áll tőlem. Mindenki ismeri népünk régi közmondását, mely az örök igazság és bölcsesség mondata: „Előbb utolérni a hazug embert, mint a sánta kutyát!” Én ehhez tartom magam!

És végül…

Mint azt jól tudjátok, kedves barátaim, én egyetlen kalandomat sem meséltem el úgy, hogy az dicsekvésnek tűnjön szemetekben, mert az ostoba dicsekvésnél semmi sem utálatosabb, kivált, ha férfi teszi, s ráadásul vadász. Barátaim! Éppoly fölösleges az ilyesmi, akár a szekér ötödik kereke.

Szómagyarázatok

ceremónia – szertartás, ünnepély; a szertartások előírásos, hagyományos rendje – vissza

csalit – cserjék, bokrok szövevénye – vissza

dzsungel – csaknem áthatolhatatlan, mocsaras, forró égövi vadon, rengeteg – vissza

fakír – különböző bűvészmutatványokat véghezvivő indiai koldus és aszkéta; nagy önuralommal rendelkező személy, érzéketlen, túlzottan igénytelen ember – vissza

hibernálás – egy élőlény, egy szervezet nagyfokú lehűtése – vissza

kurrogó – hangutánzó szó, morgó hang – vissza

kurzus – előkészítő, továbbképző tanfolyam – vissza

maharadzsa – indiai uralkodó, annyi, mint nagy király – vissza

nimbusz -–közmegbecsülés, tekintély – vissza

patt-helyzet – döntetlen eredmény a sakkjátékban – vissza

pézsma – átható és utálatosan rossz szag, ilyen például a tatár pézsmaszarvas pézsmazacskóban meggyűlő váladékának szaga – vissza

plágium – szellemi alkotás részbeni vagy teljes eltulajdonítása, más alkotásának saját névvel való közlése – vissza

trópus – a forró égöv; csapadékdús , buja növényzetű vidék – vissza

vissza

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

N

em tudom meséltem-e már, akár egyszer is, Sir James Gordon úrról? Róla röviden csak annyit: Gordon úr egy személyben volt tengerészkapitány, sarkkutató és természetesen vadász.

Számos expedíciót vezetett az Északi-sarkra, közben több értékes felfedezést tett az örök jég borította, ismeretlen tájakon; egyszóval híres ember és utazó volt, bizonyos körökben.

Évekkel ezelőtt az angol királynő – érdemeire tekintettel – „Az Északi-sark lovagja” kitüntető címet adományozta részére, az elmúlt évben pedig a főrendi ház tagjai sorába emelkedett. Büszkén ülhetett a Lordok Házában és viselhette a lord szócskát a neve előtt.

Természetesen vadásznak sem volt utolsó, akihez eljutott az én hírem, s egy alkalommal – tisztelete jeléül – meghívott egyik útjára, az Északi-sark vidékére, ha eddig még nem próbáltam volna meg a sarki vadászatot. Nyilván kíváncsi lehetett rám, mert abban az időben már világhírű vadásznak számítottam.

Természetesen örömmel vettem a meghívást, mert való igaz, hogy eddig még soha nem vadásztam, nemhogy az Északi-sarkon, de még a környékén sem. Nem mulaszthattam el a kedvező ajánlatot, elsősorban azért, mert általa teljes mértékben megoldódott utazásom minden gondja. Azokban az időkben, egyáltalán nem volt egyszerű dolog az Északi-sark vidékére eljutni, mint ahogy azt bárki is elképzeli.

Az utazás kezdetben nagyon kellemesen indult. Gordon kapitány minden kényelemmel felszerelt kabint bocsátott rendelkezésemre, ahol kedvemre berendezkedhettem, és zavartalanul készülődhettem a régóta várt sarki vadászatra. Portsmouth kikötőjéből indultunk és Anglia keleti partjainál Norvégia felé vettük az irányt, át az Északi-tengeren, majd a Norvég-tenger következett. Közben nem győztem csodálni a Norvég-partok fjordoktól csipkézett öbleit, vonulatait, melyek a mi tengerpartjainkon teljesen ismeretlenek. Az utolsó kikötő, ahol élelmet, vizet vettünk fel, Narvikban volt. A kikötő javító dokkjában a hajó átvizsgálásra került, s ekkor láttam, hogy a hajó víz alatti része körívnek megfelelően van készítve, mint utólag megtudtam, azért, hogy ha a hajó jégtáblák közé fagyna, a jég nyomása ne tudja összeroppantani, hanem egyszerűen csak megemeli a hajót, s lehet folytatni az utat, ha a jég szorításából a hajó kiszabadul.

Ahogy haladtunk Észak felé, s túljutottunk az Északi-sarkkörön, a levegő hőmérséklete rohamosan csökkent. Csupán az érdekesség kedvéért említem, hogy elhaladtunk a Medve-szigetek mellett, mely még Norvégiához tartozik, de itt nem álltunk meg. A mai napig sem tudom, hogy ezen a szigeten vannak-e medvék, mert akkor elfelejtettem megkérdezni és azóta sem néztem utána könyvekben. Ez bizony hiba. Még ma este pótolni fogom.

Az egyik reggel szakadatlan, sűrű fejszecsattogásra ébredtem.

– Hát ez meg mi lehet? – Erdő mellett kötöttünk ki?

Ahogy a fedélzetre mentem, kedves barátaim! – el sem tudjátok képzelni – milyen látvány fogadott. Hajónk jégpáncélba öltözött. A hajó minden része vastag jégréteggel volt borítva: lábam alatt a fapadló, a vitorlarúd, a kötélzet, a vitorlázat alsó részei. A legénység minden tagja baltával-fejszével a kezében dolgozott, igyekezvén a jeget eltüntetni, hogy a jégpáncél ne hátráltassa a továbbhaladást; kezelhető, irányítható legyen a hajó.

Kérdésemre Gordon kapitány igyekezett megnyugtatni, hogy előfordul az ilyesmi, ha az ember az Északi-sark fele hajózik; meglátja nem lesz semmi baj, délután már folytatjuk az utat.

Azt azonban egy szóval sem mondta – bár én tudtam róla – hogy az egyik évben úgy befagyott hajója a Jeges-tenger vizébe, illetve jégtáblái közé, hogy hat hónapig kényszerfogságot éltek át, majd hogy éhen nem haltak, s ott nem fagytak mind, de erről nemigen szólt, persze én sem firtattam, inkább bölcsen hallgattam.

Arról viszont pár mondatban beszámolok, milyen párbeszédet folytattam egy francia nemzetiségű utazóval, természetesen angolul. Éppen a hajó fedélzetén sétáltam, amikor az illető úriember egy barométert igyekezett leolvasni. Öltözete feltűnően pedáns volt, arca frissen beretvált, és kerek, fémkeretes szemüveget viselt; egyszóval tudós benyomását keltette. Ahogy odaértem, udvariasan megszólított: – Excuse me, Sir! Úgy tűnik, elég szép időnk van. Gondolta volna, hogy ily békésen hullámzik a Jeges-tenger? – Majd meg sem várva válaszomat, rögtön egy kérést intézett felém: Kérem, szíveskedjék leolvasni részemre az adatokat! Mit tehettem volna mást, mint készségesen leolvastam a különböző értékeket, s természetesen közöltem a zónaidőt is, majd udvariasan elváltunk. Azóta is bennem él egy rigmus: Hullámzik a Jeges-tenger, jaj de sok az okos ember, persze negatív értelemben értve az „okos” szót.

A legénység csak estére végzett a munkával, s azonnal indultunk tovább. Többször tapasztaltam, hogy a szolgálat ideje olykor huszonnégy óra volt, persze egyfolytában. Csupán az érdekesség kedvéért említem az egyik tengerész elejtett mondatát: „Szívesebben lettem volna érsek Canterburyban, mint tengerész ezen a hajón.” Másnap reggel kezdetben kisebb, majd egyre nagyobb jégtáblák, majd lassan úszó, hatalmas jéghegyek közé értünk. A természet olyan látványa tárult elém, amilyet még sohasem láttam.

S akkor még nem is szóltam magáról a jegesmedvéről. Latin neve: Ursus maritimus. A Jeges-tenger királya. A jégmezők hátán tanyázik, szinte állandóan csatangol; képes a hó alatt aludni és a legdermesztőbb hideget elviselni. Ereje félelmetes, minden más medvénél erősebb. Nagy művész az úszásban; a távolság bajnoka, mivel fáradhatatlan. Kitűnő búvár és sokáig bírja a víz alatt. 2, 8 méter magas, 600 kg is lehet. Az ember elől kitér, de nem gyáva, inkább óvatos, gyanakvó; igen kíváncsi és nagyon falánk – olvasható Brehm könyvében.

Amint hajónk a zajló jégtáblák közé ért, elővettem távcsövemet, mely minden utazó és főként nekünk, vadászoknak fontos kelléke, és alaposan körülnéztem.

Ameddig csak elláttam, mindenütt víz, hó, jég, valamint jég, hó és víz uralta a tájat, no meg a csikorgó hideg, melyet megsokszorozott a csontig hatoló, metsző sarki szél.

Az ólomszürke égbolt, mint egy óriási esernyő borult fölém s hiába próbáltam felfedezni, a látóhatár vonala ezen a tájon ismeretlen fogalom, akár a nap, a csillagok az égbolton. Ég és Föld egybeolvad, a messzeség nem érzékelhető.

Távcsövem látókörébe egy hatalmas jéghegy került. Tán hússzor is nagyobb volt, mint a hajónk, s jóval magasabb. Mint azt mindnyájan tanultuk és tudjuk, a jéghegy 1/7 része látszik ki a vízből, míg a 6/7 része a víz alatt van. Nem véletlen tehát, hogy hegynek nevezik. Nos, ezen a hatalmas jéghegyen két, egymással viaskodó jegesmedvét pillantottam meg.

Gordon kapitány engedélyével azonnal elejtésükre indultam, hisz erre vártam indulásunk óta, mert jegesmedvére még sohasem vadásztam eddig. Fogtam a duplacsövű puskámat, föltettem a jól lövő kalapomat – biztos, ami biztos jelszóval s nem babonából, – hiszen különösen veszélyes nagyvadra vadásztam; s amíg ez megtörtént, három tengerész a vízre bocsátotta a csónakot, én pedig biztatások és jókívánságok közepette a lassan úszó jéghegy széléhez eveztem.

Ma is jól emlékszem rá, milyen keserves kínnal kapaszkodtam fel a meredek, csúszós, olykor kőkeményre fagyott hófalon, pusztán kezeimmel, mert nem volt sem hócsákányom, sem szöges mászó bakancsom, ami nélkülözhetetlen egy havas hegy megmászásához, mint azt utólag megtudtam. Erre aztán nem számítottam. Kezdetben még nem bántam, mert tudtam, éreztem, hogy nem mindennapi kaland vár rám. Egyre az járt a fejemben: Csak nehogy elszalasszam a medvéket. Ki tudja mikor juthatok el újra erre a vidékre?

Ahogy a percek múltak, egyre keservesebb lett a feljebb jutás, mert voltak igen meredek szakaszok. Sokszor, mint a hangya vissza- visszacsúsztam, olykor métereket, míg a feljebb jutás minden centimétere óriási erőfeszítést igényelt. Ezernyi apró baj nehezítette a havas hegyoldal, illetve a jéghegy magaslatának meghódítását. Európai túrabakancsom beázott, kesztyűim a kapaszkodástól hamar elvizesedtek, ujjaim elgémberedtek, rövid idő alatt lilára fagytak; a hó néhol derekamig ért, úgy hogy igen lassan haladtam. Ez volt ám az igazi lecke, a tapasztalatszerzés magasiskolája. Míg élek, nem felejtem.

Már a kaland elején bebizonyosodott, hogy nem voltam előrelátó, s mindezt magamnak köszönhettem, mivel ezúttal nem voltam felkészült. Mint tudjátok, a felkészültség elvét vallom és hirdetem, de most mégis elkövettem azt a hibát, hogy nem kértem ki Gordon úr véleményét, tanácsait, a sarki vadászatot illetően. Visszafordulni már késő lett volna, meghátrálni a félúton pedig gyávaság, ezért aztán tovább haladtam. Nincs más hátra, mint előre! – Előre Münchausen! – bíztattam magam: „Bátraké a szerencse!”

Tán egy jó negyedórába is telt, míg lőtávolba értem, s ekkor már közvetlen közelről láthattam a medvék viaskodását-dulakodását, mely még mindig tartott. Fejben megpróbáltam gyorsan kiszámolni, mennyit is ér a két medve bundája, mert azokban az időkben a jegesmedve bundája számított a legértékesebb prémnek. Majdnem ez lett a vesztem. Nem kellett volna vadászat közben matematikai műveletekkel foglalkozni, mivel amúgy is gyenge voltam matematikából, mert alighogy vállamhoz kaptam puskámat, az egyik lábam megcsúszott és teljes magasságomnak megfelelően hanyatt vágódtam.

Fejemet úgy bevágtam az Északi-sark, helyesebben és pontosabban az úszó jéghegy – éppen alattam levő – tükörsima jegébe, hogy egy-két pillanatra bár, de megláttam a híres sarki-fények egész eget beborító, a szivárvány minden színét utánozó felvillanásait.

Ez a természeti jelenség – s ez eléggé köztudott – kizárólag az Északi-sarkon látható, de én most nem elsősorban azért jöttem a sarkvidékre, hogy e szép természeti jelenségben gyönyörködjek, ám ez sem tartott sokáig, mert az esést követően hirtelen sötét éj borult rám, mintha egy mély jégverembe estem volna, ha pontosan emlékszem.

Sem akkor, sem most megmondani már nem tudom, vajon mennyi idő telt el, lassacskán mégiscsak magamhoz tértem, alaposan áthűlve a szokatlanul hideg veremben. Ruhám teljesen átvizesedett; szemöldökömre, bajuszomra hó és dér fagyott; fogaim vacogtak, karjaim-lábaim reszkettek a hidegleléstől. Körülbelül olyan látványt nyújthattam, mint egy mirelit-csirke a hűtőszekrény mélyén. A különbség közöttünk csak annyi lehetett, hogy én fel voltam öltözve, de ma már őszintén megvallhatom, ebben az esetben európai ruházatom kutya fülét sem ért a hideg ellen, hogy szalonképes maradjak.

Ahogy kinyitottam a szemem, el sem tudjátok képzelni, kedves barátaim, mit látok, mit tapasztalok? Az egyik jegesmedve hegyes orrával kabátom zsebében kotorászik, szaglászik, nyilván élelem után kutatva; míg a másik éppen erre a vadászatra vásárolt nadrágom szíjánál fogva cipel valamerre, akárcsak macska az egeret. Derekam a két első lába közé csúszva, két kezem és lábam a levegőben kalimpálva. Borzasztó érzés volt, de szerencsémre legyen mondva, éltem és egyre inkább élni akartam.

– Innen szabadulni kell Münchausen! – bíztattam magam és most vettem hasznát igazán fiatalkori olvasmányaimnak, olvasottságomnak. A leleményes Odüsszeusz jutott eszembe, aki a birkák hasa alá kötözve menekítette ki társait az egyszemű Küklopsz barlangjából. A hasonlóság a jelentben megvolt, de mégis micsoda különbség. Ők szerencsésen kijutottak, én pedig a rettentően erős medve fogságában utaztam, halálra válva.

Valamit nekem is ki kell találnom. A jó ég tudja mi lett volna a sorsom, ha a találékonyság nem segít rajtam újfent, s ha nem sikerül elővenni vadászkésemet a tokjából, mert fagyott, elgémberedett ujjaim alig engedelmeskedtek akaratomnak. Mint tapasztalt vadász, mindig hónom alá kötöztem egy kést arra az esetre, ha váratlanul csütörtököt mondana a puskám, vagy más veszélybe kerülnék. Ez a kés mentette meg akkor életemet, EZ! – amelyik itt hever az asztalon, nézzétek! Ebben a tekintetben felkészültségem alaposnak bizonyult, sőt életmentőnek, és ennek fontosságáról később még mondok egyet- s mást, mert nagyon fontos a felkészültség, nemcsak a vadászat, hanem az élet minden területén egyaránt.

Folytatva az elbeszélés fonalát… mert ott tartottam, hogy a medve a nadrágom szíjánál fogva hurcol magával, egyetlen jól irányzott nyisszantással levágtam első mancsának három lábujját, a legkisebbtől számítva a nagyujj felé haladva – hogy egészen pontos legyek – mire nagyot bömbölt és nyomban elengedett.

Ezt a pillanatot használtam fel arra, hogy talpra ugrottam, akár a nikkelbolha, most már nagyon vigyázva, nehogy megint elcsússzak a jégen, és puskám egyetlen lövésével leterítettem. Ahogy mondani szoktuk: tűzben rogyott össze s azonnal kimúlt. A váratlan fordulattól meglepve a másik medve ész nélkül elrohant.

Már-már háromszoros hurrá-t kiáltottam, mellemet veregettem, s joggal hittem, hogy szerencsésen megmenekültem, de nem tudhattam, hogy még nincs vége a kalandnak. Az történt ugyanis, hogy lövésem zajával a jéghegyen alvó többi jegesmedvét egyszeriben felébresztettem.

Eddig nem vettem őket észre, mert összebújva aludtak egy szélvédett hótorlasz mellett, s bundájuk színe egybeolvadt a havas táj egyhangú fehérségével.

Mondanom sem kell, vadásztársaim, száznál több jegesmedve kezdett rohanni felém, de ebben a pillanatban nem volt időm megszámolni őket pontosan, mármint hogy tényleg megvan-e a száz – ugye, mert az igazmondás kötelez, ahogy azt már mondottam volt.

Ezer fóka, ez már nem fóka! – Kiáltottam fel stílusosan, tekintve, hogy az Északi-sarkon voltam, ahol tényleg sok a fóka. Mint annyiszor, most is a találékonyság húzott ki a csávából, mert a felém vágtató medvehad nem hagyott időt a hosszabb és mélyebb gondolkodásra. Cselekedni kellett, de gyorsan. Fiatalkori gyakorlataimnak köszönhetően – egy perc sem kellett – megnyúztam az elejtett medvét, majd belebújtam a bundájába. Fejemet a medve fejének helyére illesztettem, majd négykézlábra ereszkedtem, s úgy tettem-vettem, úgy viselkedtem, mint egy igazi jegesmedve. A csel kitűnően sikerült. A medvék körbejártak, megszaglásztak, de nem bántottak, joggal hittek medvetársnak.

Félelmem lassan eloszlott, s kezdtem utánozni őket, megpróbáltam jól játszani szerepemet, hiszen az életemről volt szó. Természetesen morgásban, üvöltésben, dulakodásban ugyancsak alulmaradtam, de ezt az adott körülmények között egyáltalán nem bántam.

Nem telt el sok idő, a medvék egyszer csak kezdtek elvonulni. Megvártam az utolsót, majd én is beállottam a sor végére. Ez lett az óriási szerencsém. Nos, nem volt más dolgom, mint hátulról előre haladva egyenként leszúrni őket, egyiket a másik után. Amikor az utolsót is leöltem, végre felegyenesedhettem. Egyszeriben elmúlt hideglelésem, mintha nem is az Északi-sarkon lennék.

A távolból ünneplő tömeg zúgását, zajongását véltem hallani. Távcsövemmel körbenézve látom ám, hogy a hajó teljes személyzete, legénysége – élükön Gordon kapitánnyal – óriási ovációval integetnek felém, sapkájukat az ég felé hajigálva ünnepelnek. Nyilván végignézték kalandom lefolyásának minden részletét, még csak színházjegyet sem kellett váltaniuk. Felém áradó, őszintének tűnő örömük igen jólesett, viszonoztam is, ahogy tőlem telt, mindjárt erre is rátérek.

Visszatérve a hajóra, Gordon kapitányt megkértem, hogy bocsássa rendelkezésemre a legénységet, hogy segítségükkel megnyúzhassam a sok medvét. Előbb azonban az úszó jéghegyet a csónakkal a hajóhoz vontattuk, hogy egyszerűbb és gyorsabb legyen a munka. Néhány óra alatt a medvebőröket, a húsféleségeket, no meg a sok medvezsírt és a lefejtett hájat, mind-mind a hajóra hordattam.

Amikor mindez megtörtént, vitorlát bontottunk és a gazdag zsákmánnyal együtt hazatértünk Angliába. A jól sikerült és várhatóan jól jövedelmező vadászat alapján a hajóút költségeinek felét felajánlottam Gordon úr részére, míg a medvék húsának felét a tengerészeknek. Természetesen a medvék bundáját én értékesítettem, hogy nekem is jusson valami, ha már alaposan összefagytam és megküzdöttem értük.

Mint már említettem, Gordon kapitány nemcsak kiváló tengerész, hanem kiváló vadász is volt, mégis hiú ember, aki nem titkolta irigységét, s többször megpróbálta kicsinyíteni kalandom nagyszerűségét.

Váltig állította, hogy ő álcázás nélkül ált volna ki a medvék ellen, s nem hátulról – gyáván, mint én – hanem, ahogy az egy bátor vadászhoz illik, szemben a medvékkel.

Először nem szóltam semmit, gondolván: „A kibicnek semmi sem drága!” – mégis vitába keveredtünk. (kibic)

Azt is többször és határozottan kijelentette – holott a saját szemeivel látta a száz medve bőrét –, hogy a sarki tájakon a jegesmedvék legtöbbször egyedül járnak, s hogy a medvecsalád is csak ritkán jelenik meg együtt a hómezőkön.

Nem sértő szándékkal, de arra gondoltam, hogy kioktatom a medvékre és szokásaikra vonatkozó ismeretekből, hátha tényleg nem olvasott, nem hallott eleget e témakörben. Én aztán igazán tisztában vagyok azzal, hogy bármilyen műveltek is vagyunk, valójában csak félművelt marad az ember.

Tapasztalt vadászok, utazók is leírták már, hogy sokszor látni csapatokba verődött jegesmedvéket; de olyan esetet is láttak, amikor több mint száz jegesmedve gyülekezett össze egy jégtábla szélénél, ahol egy eltévedt bálna tetemét dobta fel a víz, hogy kivegyék részüket a nem várt, nemes lakomából. Talán nem kell bizonygatni, hogy az Északi-tenger, az Északi-sark környékén a medvék nem mindig jutnak kellő élelemhez; ilyenkor aztán a szűkebb napokra is tartalékolnak. Azt viszont a mai napig sem tudja senki, hogy hogyan jut el, hogyan terjed a hír a medvék között; egyrészt a bőséges lakomát illetően, másrészt, hogy az hol található.

Gondolhatjátok, barátaim, hogy nem állhattam meg szó nélkül megjegyzéseit, elsősorban azért, mert Gordon úr a vita során egyre jobban megemelte a hangerőt, egyre indulatosabban beszélt, végül kiabált, elveszítve önuralmát, s egyszerűen nem engedett szóhoz jutni.

Gondoltam magamban: „Az kiabál, akinek a háza ég.” – ahogy azt a magyarok közmondása is tartja, s megvártam, míg lecsillapodik. Meglepett Gordon úr viselkedése, mert egy lord, egy lovag nem veszítheti el önuralmát, józan ítélőképességét, ezért aztán egyre nyilvánvalóbbá vált számomra:

Gordon úr nem tud vitatkozni, nem ismeri elég jól a tényeket, az érvek súlyát, de még az igazsággal is hadilábon áll.

Ma is úgy ítélem meg, hogy mindezt joggal elvárhattam volna tőle, hiszen kétezer évvel ezelőtt már Arisztotelész is elvárta azt vitapartnereitől. Ezért aztán az egyre inkább elmérgesedő és értelmetlen vitát nem folytattam tovább, bölcsen visszahúzódtam. Én megőriztem önuralmam, és indulatmentes hangon vitatkoztam mindvégig.

Olvasmányaim széles tárházából merítettem. Ezúttal a római szenátus ülésein gyakran elhangzó, máig is érvényes latin szállóige jutott eszembe: „Res, non verba!” – magyarul: „Tényeket és ne szavakat!” Én ehhez tartom magam.

Amikor végre szóhoz jutottam, udvarias szavakkal a görög gondolkodót és műveit ajánlottam szíves figyelmébe, és beható tanulmányozásra, majd elköszöntem tőle. Barátaim! Tanácsom nem lehet más, mint óvakodni az értelmetlen vitától, mely teljesen hiábavaló, mert sohasem az igazság, hanem a nagyobb száj győz, de csupán látszólag.

Befejezve most már a kalandot, mondanom sem kell – tisztelt vadásztársaim –, hogy a vita óta jó pár év elmúlt, azóta sem találkoztunk egymással, és nem is kerestük egymás társaságát. Számomra ez nem meglepő és az sem, hogy egyre hűvösebb és fagyosabb a viszony közöttünk, akárcsak az Északi-sarkon uralkodó levegőé, és úgy tűnik, enyhülés sem várható egyhamar.

Szómagyarázatok

barméter, gör – légnyomásmérő – vissza

csáva – kellemetlen, kínos helyzet /szláv közmondás szerint/ – vissza

epilógus – befejezés, befejező rész – vissza

expedició – ismeretlen, távoli területekre vezetett kutató célú utazás – vissza

jól lövő kalap – így nevezik azt a kalapot, amelyben akár egyszer vagy többször eredményes volt a vadász – vissza

kibic – a társasjátékot /főleg kártyában/ „csak” figyelő, a játékost néha kéretlen tanácsokkal ellátó személy – vissza

lord – öröklődő főnemesi cím, magas hivatali állással járó főnemesi cím; úriember – vissza

lordok háza – az angol országgyűlés felsőháza – vissza

ováció – örömrivalgás /és lelkes ünneplés/ – vissza

sir – alacsonyabb rangú főnemesek címe Angliában; jelenti azt is: Uram! –

vissza

Epilógus

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Kedves Fiatal Olvasóm!

Í

gértem, hogy a felkészülésről, egyben a felkészültségről mondok még egyet- s mást, most ez következik, hasonlóan a többi jó tanácshoz, mert az élet nemcsak vadászatokból áll.

A tengerészet lovagkora. Így nevezték el azt az időszakot, amikor a tengereken, óceánokon a közlekedés – elsősorban a kereskedelmi szállítások – kizárólag vitorlás hajókon történtek.

Volt olyan hajó, amelyik hat hónapi út után tért vissza indulási helyére. Európai árukat szállított Ázsiába, onnan pedig selyemárút, fűszereket, stb. vissza Európába. A hajót úgy kellett felkészíteni, hogy minden tekintetben megfeleljen a tengeri útnak s kiállja a legnagyobb viharokat is.

Indulás előtt a hajót alaposan átvizsgálták, minden kis hibát kijavítottak. Kicserélték az árbocrudat, ha szükséges volt.

Különös gondot fordítottak a hajó kormányzását szolgáló berendezésekre, nem is beszélve a kötélzetről, vitorlázatról, és így tovább.

Ugyanígy jártak el az élelmezés területén. Pontosan kiszámították a szükséges mennyiségeket húsból, lisztből, cukorból, sőt még a rumból is, mely a tengerészek kedvenc itala volt. Gondosan kiválogatták a legénységet. Elsősorban a tapasztalt és már több tengeri utat megtett tengerészek voltak az esélyesek. Számos mesterember volt közöttük: ács, kovácsmester, szakács, vitorlamester, hajóasztalos, stb.

A hajó kapitánya volt felelős mindenért, aki a felkészülés minden mozzanatát személyesen felügyelte, ellenőrizte. A nyílt tengeren egy kis hiba is végzetessé válhatott.

Az a hajó és legénysége bízhatott a hazatérésben, ahol minden tekintetben a lehető legjobb volt a felkészítés, a felkészültség. Ennek ellenére bármikor előfordulhatott, hogy a hajó egy elemi erejű viharban megsemmisült, mert a nyílt tengeren az elemek tombolása félelmetes és kiszámíthatatlan volt és ma is az.

Talán mondanom sem kell, hogy ezek a tengerészek igencsak bátor fickók voltak, tudták mire vállalkoznak, ezért aztán nem véletlenül keletkezett a mondás: „Szélcsendes időben kell a viharra készülni!”

És ez így van az élet minden területén, kis és nagy dolgokban egyaránt. Sokan jegyzetlapra írják fel a napi teendőket – főleg az idősebbek – nehogy elfelejtsenek valamit.

Az érettségire való felkészülés a beiratkozást követően kezdődik és tart az érettségi napjáig, míg a vizsgán adunk számot felkészültségünkről, tudásunkról.

Komoly felkészülést igényel egy sebészorvos munkája. Nem teheti meg azt, hogy egy operáció kellős közepén ismereteknek, leírásoknak nézzen utána szakkönyvekben. Felkészültségének alaposnak, mindenre kiterjedőnek kell lennie.

Bár alapvető különbség van a felkészülés és felkészültség között, mind a kettőt szem előtt kell tartani. Az jár el helyesen, aki mind a kettőt meg tudja valósítani, akkor aztán jöhet a vihar, a megpróbáltatás, bizonyosra vehető a helytállás. Én ehhez tartom magam!

vissza

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

M

int azt legutóbb bejelentettem, a mai napon medvekalandjaimból adok ízelítőt, elsősorban azok számára, akiknek nem volt alkalmuk medvékre vadászni. Ezen kalandok közül az egyik rövidebb, a másik hosszabb lélegzetű, mert minden kaland más és más természetű, vagyis nincs két egyforma kaland; az egyik izgalmasabb, a másik kevésbé, és így tovább. Egy valami egészen biztos: Medvékre vadászni nem veszélytelen mulatság, egyáltalán nem olyan, mint egy nyúlvadászat. Sokan azt vallják, hogy a medve vadászatához három dolog szükséges: bátorság, hidegvér, jó fegyver; s még valami, amiről általában megfeledkeznek – jól fel kell kötni az alsógatyát, szerintem. Én ehhez tartom magam!

Bizonyára észrevettétek: egy-egy kaland elmondásakor néha túl részletesen fejtem ki az eseményeket, gondolataimat; néha meg úgy elkanyarodok a cselekménytől – én persze észre sem veszem – hogy alig találok vissza a folytatáshoz. Kérlek benneteket, hogy ilyenkor bátran szóljatok közbe, főként akkor, ha netán úgy vélitek, az elbeszélés nem felel meg az igazság követelményeinek; és akkor is, ha némi túlzásokat, nagyotmondásokat vélnétek felfedezni előadásom során. Én ezért nem fogok megharagudni, sőt szívesen fogadom a kritikákat, mert régóta vallom: nem mások, hanem saját hibánkból lehet a legjobban tanulni.

Mint azt mindnyájan tudjátok, medvék már az ember megjelenése előtti időkben is éltek. A medve (Ursus), kedveli az erdőkben gazdag hegyvidéket. Nagytermetű, rettenetesen erős ragadozó, Európában a legnagyobb; áldozatait mancsával leüti vagy átkarolással fojtja meg, roppantja össze.

Kitűnő vadász, kitartó az üldözésben és nem csak karmait élesíti a fák törzsein, ahogy azt a filmeken látni, hanem a fákra is fel tud mászni, amíg csak súlyát az ágak elbírják, ahonnan aztán szemlét tart a környéken, illetve vadászterületén.

Ami az étrendjét illeti, nem válogatós, mindenevő; egyaránt növény és húsevő. Elfogyasztja a bokrok bogyóit, magvait, gombát, csigát, rovarokat, a kövér füvet, minden gyümölcsöt; kedveli a zsenge kukoricát, s téli „beszállásolása előtt” – tölgyesekben a makkot. Kedveli a halat, és előszeretettel fosztogatja ősz táján a vadméhek odvas fák üregeibe rejtett lépraktárait, még ha tűrnie is kell azok dühödt, gyilkos szúrásait. Megszokott ösvényéről nem tér le, járása kissé esetlen: „cammogó.”

Útja során mindent alaposan megfigyel, megvizsgál, közben rádörmög, megszaglász; a föld alatt is megtalálja a számára ehető táplálékot. Állandóan csatangol. Ha éhes, csak akkor válik ragadozóvá, ő maga szinte sohasem támad. Az embertől fél, de nem gyáva. Ha megsebzik, akkor veszélyes igazán, sőt vérengző. Bundája akkor értékes, ha nem erős, és nem gubancos a szőrzete.

Annak ellenére, hogy a medve félelmet keltő, erős, hatalmas „vadon élő állat”, saját életterületén megfigyelve mégis játékos kedvű, bohókás magatartású, olykor nevetséges a viselkedése; általában jámbor állat. Barátaim! Ha közületek bárki bemegy egy játékboltba, mit lát ott? Legtöbb a „maci”, a „macika”, a „macóka” – a kisgyermekek legkedveltebb állatfigurája, a kis szőrmemackó. Újabban már dörmögni is tudnak, ha lefektetik őket.

Elnézést, ha az ismeretterjesztés útján kezdtem el beszélni a medvékről, mert fiatal koromban sokat olvastam róluk, továbbá, mert országunkban nem található, ezért keveset tudunk, keveset hallunk e nagyvadról. Sok vadász el sem jut előfordulási helyére.

Nekem szerencsém volt, mert eljutottam a világ számos országába, s alkalmam volt medvékre vadászni, sőt olykor el is ejtettem egyet-egyet. Ma már elmondhatom: nem éppen könnyű feladat, nem lányoknak való kirándulás.

A bevezető mondatok után következzenek medvekalandjaim!

A törökországi medvék megrendszabályozása

B

arátaim! Bizonyra többen olvastátok törökországi hadjáratban megesett kalandjaimat, melyek közül csak néhányat említek. Szinte mindenki ismeri azt a kis történetet, melynek során egy kilőtt ágyúgolyóra felpattanva hogyan kémleltem ki az ellenséges hadsereg állásait, majd átpattanva egy szembejövő másik ágyúgolyóra, szerencsésen saját táboromban landoltam.

Vagy azt, amikor egy nagy csata hevében karddal kettészelték lovamat a nyereg mögött, s szegény pára, a csata után egy egész kút vizét kiitta – szomját mégsem olthatta –, mert hátul mind kifolyt belőle.

És arról nem is beszélve, amit minden iskolás gyermek tud, amikor egy alkalommal, egy ingoványos területen iszapba süllyedtem lovammal együtt. Már-már reménytelen helyzetbe kerültem, amikor hirtelen ötlet alapján, minden erőmet megfeszítve, saját hajamnál fogva húztam ki nemcsak magamat, hanem lovamat is a feneketlen iszaptóból.

No de, kedves vadásztársak! Úgy gondolom benneteket elsősorban a beharangozott medvekalandok érdekelnek, most ezek következnek. Csak az érdeklődésre számot adókat mesélem el, mert összesen harminchárom esetet jegyeztem fel vadásznaplómba. Íme, az első!

Törökországban történt – az említett csaták idején – hogy egy kis falu gazdáinak küldöttsége keresett fel. Ezek a gazdák kivétel nélkül méztermelést folytattak, és kaptáraikat a falu szélén helyezték el. Állandó harcban álltak a közeli erdőből odalátogató medvékkel, mivel azok rendre feltörték a kaptárakat, s kedvükre lakomáztak kedvenc csemegéjükből, tetemes kárt okozva a gazdáknak.

Azokban az időkben, ebben az országban a gazdáknál még nem volt lőfegyver, és vadásztársaságok sem működtek. Ahogy tudomást szereztek arról, hogy országukban tartózkodom; hozzám fordultak. Természetesen nem tudtam nemet mondani, és velük tartva máris a helyzet megoldásán kezdtem gondolkodni.

Sorra lelőni az odalátogató medvéket nem lett volna etikus, mert irtó-hadjáratnak minősülne a medvékkel szemben, ilyet pedig egy igazi vadász nem tesz; ráadásul vadász becsületemen, hírnevemen esett volna folt.

Attól is tartottam, hogy nem lesz elegendő idő a körültekintő cselekvésre. Olyan megoldást kellett találnom, amivel a gazdák nélkülem is boldogulnak.

A helyszínen aztán rögtön rájöttem, mi a lehető legjobb és a legegyszerűbb megoldás. A gazdák méhkaptáraikat szekereken helyezték el, melyek egy hosszú sort alkottak. Vagy kétszáz szekér is sorjázott egymás mellett. Az ötlet kézenfekvő volt, melyet rögtön meg is valósítottam. Az egyik kocsi rúdját elejétől végig bekentem mézzel, s nem volt más hátra, mint bevárni a fejleményeket. Másnap reggel megszemléltük az eredményt. Az történt, amire számítottam. Egy jó nagy medve volt a foglyunk. Medve-koma nem tudván ellenállni a mézes rúd nyalogatásának, addig haladt előre, mígnem a kocsirúd a hátsó felén jött ki; egyszerűen saját magát ejtette foglyul.

Látván ezt a gazdák, sűrű hálálkodások közepette bőséges pénzjutalomban részesítettek, én pedig haladéktalanul visszatértem táboromba. Arra azért felhívtam a gazdák figyelmét, hogy ameddig csak lehet, hagyják a rúdon a medvét, mert társuk sorsa elriasztja a többit; ám ha szükséges, bármikor meg lehet ismételni az újabb foglyul ejtést. Szinte biztosra vehető, hogy medvék előbb-utóbb fel fognak hagyni mézrabló tevékenységükkel.

Kedves Barátaim, Vadásztársak! Tudom, hogy az elmondott kis történet nem minősül valódi kalandnak, csupán az érdekesség kedvéért és bemelegítésül meséltem el. A főszerep, mint általában mindig, most is a találékonyságé lesz, mint megannyi kalandom során eddig is volt.

Ami viszont most következik, az már valódi és izgalmas kaland lesz, és ezt teljes bizonyossággal ígérhetem. Kötve hiszem, hogy ehhez hasonlót hallottatok, olvastatok volna.

vissza

Medvekaland Erdélyben

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

E

zt az országot, ezzel az elnevezéssel hiába keresnétek a térképen, nem találjátok. Magyarország keleti részén helyezkedik el, körben a Kárpátok hegyvonulataival koszorúzott területen; valódi és régi neve: Transylvánia, amit a magyarok Erdélynek hívnak.

A medvevadászatok megkezdése előtt alkalmam volt megcsodálni a „büszke” jelzővel emlegetett Kárpátok gyűrt, változatos mészkő- és vulkanikus hegységeit – köztük a híres Fogarasi-havasokat – továbbá festők ecsetjére méltó meredek szurdokvölgyeket, évezredek alakította szorosokat, a szép ívelésű hágókat; a természet mindezen ritka és szemet gyönyörködtető alkotásait. Sétáltam egy nevezetes ősfenyvesben, jártam egy cseppkőbarlangban, és egy működő, földalatti sóbányában.

Felkerestem a híres krátertavat, a Szent Anna tavat; átkeltem fényben fürdő havasi legelőkön, melyek tán még szebbek, mint az alpesiek; s amerre jártam, mindenfele kisebb-nagyobb fürge kis patakocskák siettek kanyargós útjaikon az

alacsonyabban fekvő medencék fele, gyűjtőfolyóik karjaiba; és szívesen fogyasztottam a sok helyen feltörő szénsavas források úgynevezett „borvizeit” – ahogy errefele nevezik a székelyek. Olvashatunk szebbnél szebb tájleírásokat, de Erdély maga a felejthetetlen szépségek sora, melyet a változatos tájak, és az erdők gazdagsága koronáz meg. A természet olyan panorámája, olyan mesébe illő képeinek sora tárult elém, melyek azonnal a szívemhez simultak, örömmel töltöttek el, és megigézték a lelkem.

Vadászati körökben úgy tartják: Európa országai közül Erdélyben él a legtöbb barnamedve (Ursus arctos), ezért a medvevadászat klasszikus földjeként is emlegetik, ahol eredményesen vadászható. Nem ritka a 2 méter magasságot és 250 kg súlyt elérő medve. Nálunk, Németországban sajnos teljesen kipusztították. A barlangi medve viszont már régen kihalt.

Számos régi kalandot olvastam, melyek az elmúlt évszázad során, éppen ebben az országban estek. Az érdekesség kedvéért közreadok egyet, már csak azért is, hogy ne az én kalandjaim szerepeljenek mindig.

„Egy gyakorlott medvevadásszal történt a következő kaland. Magaslesről lőtte meg a medvét, ám a lövés nem volt halálos. A medve nem rohant el, mint általában, hanem a magaslesre mászott, ahonnan a lövés érte. A vadásznak puskatussal sikerült feltartóztatni, végül lelökni a magaslatról a medvét, és újra lőni, ami aztán már halálos volt.

A kaland során átélt izgalmak és halálfélelem következtében, vadászunknak örökre idegreszketős lett a feje, haja hófehérre változott. Ugyancsak meglepődhetett, mikor hazaérve először pillantott a tükörbe”.

Barátaim! Úgy gondolom, nem szükséges bizonygatni, hogy az eset után barátunk többé nem emelt fegyvert egyetlen medvére sem, ami teljes mértékben érthető. E rövid kis bevezető kaland után a sajátomra térek.

Tisztelt Vadásztársak! Barátaim! Nem véletlenül meséltem el ezt a rövid, ám tanulságos kis történetet, mert a medve – bár békés természetű erdei nagyvad – vadászata közben egy pillanatra sem lehet biztonságban ez ember, és soha nem tudható előre, hogyan végződik egy kaland.

Erdélyben, a két hét alatt három kalandot éltem át, ezek közül egyet mesélek el, mert sem előtte, sem utána velem soha ilyen kaland nem esett; egyszer sem hallottam, egyszer sem olvastam ehhez hasonlót, amikor még a szellemi erőimre is szükségem volt, de nem kívánom a kalandot a közepén kezdeni.

Akaratom ellenére már az első napon összeakadtam eggyel, amikor késő esti hazatérésemkor, a sűrű fák közül hirtelen és váratlanul elémbe toppant egy hatalmas barnamedve, elállva utamat. Még csak rám se brummogott, mint általában szokott, hanem hirtelen nekem rontott, s hanyatt lökött volna, ha félre nem ugrom idejében, majd két lábára ágaskodva, fölém magasodva már nyújtotta is felém két erős mellső lábát, hogy átölelve megragadjon, közben csattogtatva verte össze állkapcsait, nyilván azért, hogy halálra rémítsen.

Szokásomnak megfelelően puskám a vállamon volt, s bár mindkét csöve golyóra volt töltve, mégsem volt időm, hogy ráfogjam és lőjek. Szorult helyzeteimben eddig mindig volt idő egy kis meditációra, filozofálásra, kérdések feltevésére, bosszankodásom kifejezésére, és arra is, hogy eldöntsem, mit fogok tenni. Ezekről most szó sem lehetett. Hogy megijedtem-e vagy sem, azt a mai napon sem tudom megmondani, de akkor erre sem volt idő. Barátaim! Ilyenkor a gyors cselekvés a döntő! A gyorsaság. Megelőzni a másikat.

A szokatlanul váratlan helyzetben, az ösztöntudatom mélyén szunnyadozó élniakarás tört fel az én-tudat régiómba, amikor magam sem tudom miért, az egyik lábammal nagyot dobbantottam, és ahogyan csak a torkomon kifért, ráordítottam a medvére: MEGÁLLJ KOMA!!!

Ezzel egyidejűleg – még mindig az ösztöntudat irányító befolyása alatt – mindkét előrenyújtott mancsát jó erősen megragadtam; s ahogy múlt az idő, egyre erősebben szorítottam, akárcsak a magyarok régi híres vitéze, Toldi Miklós szorította a cseh bajnok vaskesztyűs tenyerét. Közben egy viszonylag magas „hokedlire” léptem, hogy magasabb legyek, mint a medve.

Most már én magasodtam föléje – félelmet és kisebbségi érzést keltve a medve-komában – hogy nem csak magasabb, ezáltal erősebb is vagyok nála. Majd erősen a szemei közé néztem, mint mikor a pszychológus vonja akarata alá a vizsgált pácienst, hogy az erő mellett ezzel is leigázzam, megtörjem ellenállását.

A medve moccanni sem tudott, egyrészt a fájdalomtól, másrészt a félelemtől, hogy ilyen erős ellenfélre talált. S hogy alaposan elvegyem a kedvét a békésen hazafele sétáló vadászok megtámadásától, gondoltam, egy kicsit elrettentem. Kedves Barátaim! Mit gondoltok miből állt ez? Nem hiszem, hogy ki tudjátok találni, mi jutott akkor eszembe, de hogy jó ötletnek bizonyult, az sicher.

A következő: miként azt a trombitaművészeken látjuk, mindkét orcám két oldalát kerekre düllesztettem, levegővel tartva nyomás alatt; egyidejűleg jó nagyra meresztettem szemeimet, többször is rávillantva szemeim fehérét a medve közeli képére.

Amikor a levegő nyomása elfogyott, a változatosság kedvéért jó szélesre húztam ajkaimat, és ugyancsak élesen csikorgattam fogaimat a velem szemtől-szembe és az arcomhoz közel ziháló medve pofázmányába.

Aztán megint az orcám két oldalát düllesztettem kerekre, közben sűrűn villogtattam rá szemeim fehérét, s újra az éles fogcsikorgatás következett.

Az erő alkalmazása mellett így váltogattam a pszichológiai ráhatásokat, hogy kellőképpen kondicionáljam a medve akaratának és pszichéjének megtörését. Kötve hiszem, barátaim, hogy négy lábon járó medve látott-e ilyet valaha, ezen esetet megelőzően vagy utána?

Azon persze lehetne vitatkozni, hogy valóban trombitaművésznek nézett-e vagy sem, de utólag ez már értelmetlen vita lenne, melyet, mint tudjátok, én messze ívben kerülök.

Folytatva az elbeszélést, úgy álltunk ott egymással szemben, látszólag, mint két kőszobor, mozdulatlanul, bár roppant erők feszültek egymásnak; s el kellett ismernem, hogy a medve nemes ellenfélnek bizonyult, mert nem futamodott meg. Igaz, hogy nem is tudott volna, mert jó erősen fogtam, nem éppen kecses kacsóit, s ma már őszintén elmondhatom: én sem mertem, egyetlen pillanatra sem elengedni az övéit.

Jó negyedóra múlva éreztem, hogy ellenállása kezd megtörni, ereje gyorsan fogy. Mancsain fokozódó remegést éreztem, szemeinek fénye kezdett bádogosodni /elhomályosodni/, szapora szívverése lassul, fogazata közül lila nyelve ernyedten csüng, orrának nedvessége szárazra vált; és szép lassan, halódó, gyenge fújásokkal, kezeim között lehelte ki páráját. Olyan zuhanással, mint mikor egy hatalmas tölgy dől az oldalára, zuhant ő is az út mellett levő bokorba.

Mondanom sem kell, tisztelt vadásztársak, a roppant erőfeszítéstől, no meg az ösztöntudat erőn felüli igénybevételétől, majdnem én is utána dőltem. Kivert az izzadtság, lábaim roskadoztak, számat nem bírtam kitátani, mert fogazatom izomgörcsben maradt, és bárhogy vigyáztam, egy jó ideig még halkan meg- megcsikordult a fogsorom, természetesen akaratom ellenére. Bizony két napot kellett pihennem, amíg erőm, jókedvem visszatért; amíg tudati viszonyaim rendeződtek, s elmúlt a halál közelsége miatt érzett félelmem.

A medvét megnyúzattam, hibátlan bundája ugyancsak értékes trófea lett vadászrelikviáim között. Tapasztalt, öreg vadászok is csodálkoztak rajta, hogy a medvebőrön egyetlen golyó ütötte lyuk sincs, hibátlan, mint a ma született kismedve.

Persze nem árultam el nekik, hogy puszta kézzel ejtettem el, mivel nem volt akkora erejük, mint nekem; s egyáltalán nem biztos, hogy szakszerűen alkalmazni tudták volna a tudati működés szerepét, ahogyan azt kell, és úgy, mint én.

A medve bundáját ma is őrzöm, mint oly sok kaland emlékét. Néhanapján kiporolom és egy kis naftalinnal szórom meg, hogy védjem a molyok ellen, mert az utóbbi időben, úgy szeptember táján nem győzök vadászni rájuk. Egy biztos: ha csak ránézek erre a bundára, örömmel tölt el a tudat, hogy a nem mindennapi, minden erőmet és tudati szféráimat próbára tevő kalandból győztesen kerültem ki; továbbá, hogy fejem nem lett idegreszketős és a hajam sem változott hófehérre.

S z ó m a g y a r á z a t o k:

etikus – erkölcsös, tisztességes, becsületes – vissza

filozófál – filozófiai kérdésekkel foglalkozik; bölcselkedik, elmélkedik – vissza

hokedli – támla nélküli konyhaszék – vissza

kondicionál – feltételes reflex kiépítése, a tanulás egyik alapvető formája – vissza

meditál – elmélkedik, tűnődik, töpreng – vissza

naftalin – kőszénkátrányból nyert aromás szénhidrogén; molyirtó- és fertőtlenítőszer – vissza

páciens – valamely orvos betege – vissza

psziché – görög szó - /a fiziológiai értelemben vett/ lélek; a lelki jelenségek összessége – vissza

pszichológus – lélekbúvár, a lélektan szakembere; ember- és lélekismerettel rendelkező személy – vissza

relikvia – ereklye /vadászati emléktárgy; lehet: agancs, agyar, fog, madártoll, stb./ – vissza

sicher – német szó, jelentése biztos, biztosan – vissza

vissza

Medvekaland Alaszkában

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

M

int a világot járó és sokat olvasó vadász, jól tudtam, hogy Amerikában, a Sziklás hegységben és Alaszkában él a legnagyobb medve, a szürke bundájú „grizzly”, vagyis „rettentő” medve, ahogy Amerikában használatos a neve; a medvék medvéje; az erdők koronázatlan királya; a barnamedve rokona. Latin neve: ursus horribilis. Az amerikaiak tréfásan „Old Ephraim”-nak is hívják. Létezik a fahéj színére hasonlító bundájú medve is, és attól függően, hogy kinek-kinek melyik szín a kedvence, bárki választhat közülük kedve szerint, ha majd a vadászatra kerül sor.

Ez a medve rettenetesen erős, talán innen ered elnevezése, mely igen régi. Írják, ha a két lábára ágaskodik, eléri a 25o cm magasságot, súlya pedig a 45o kg-ot. Bundája nem értékes, mert durva és gubancos. Régen az indián őslakosság tagjai csoportosan vadászva, közös erővel tudták elejteni; igaz, akkor még a maguk kezdetleges fegyvereikkel. Közöttük olyan indián is akadt, aki egyedül ejtette el a grizzlyt. Említenem sem kell, hogy ezt az indiánt igen nagy hírnév és tisztelet övezte, aki büszkén viselte nyakában az általa elejtett medve agyarait, karmait, ezzel is hirdetve félelmet nem ismerő, halált megvető bátorságát. S ez valóban igaz volt.

A továbbiakban most egy Alaszkában történt medvekalandomat mesélem el. Barátaim! Dőljetek hátra és helyezkedjetek el kényelmesen a fotelekben, székekben, mert most egy hosszabb lélegzetű kaland következik.

Nem volt könnyű ebbe az országba eljutnom. Évek gondos előkészületei után érkezett el a nap, az indulás napja. Az indulás Amszterdamból történt, s szinte nyílegyenesen szeltük át az óceánt a Panamai Királyság kikötőjéig. Ismeretségeim és kapcsolataim révén, ezúttal egy holland kereskedelmi vitorlás hajón kelhettem át az Atlanti-óceánon, egy csomó gyapjúbála társaságában.

Lévén kevés poggyászom, hamar elfoglaltam a számomra kialakított alkalmi tanyát. Még örültem is, hogy itt aztán nem lesz olyan rázós az utazás, mint a postakocsin, ahol az út végére teljesen összetörik az ember. Számomra igen megnyugtató volt, hogy úgy a kikötőben, mint az út elején oly lágyan ringott a hajó a víz felszínén, mint bölcsőben a gyermek. Így telt el három nap; lassú, kényelmes haladásban. Órákig elnéztem az óceán vizének időről-időre változó kék színeit, melyet a felhőtlen égbolt kékje kölcsönzött, attól függően, hogyan érték a nap sugarai.

Az egyik napon cápák tűntek fel, s jó ideig csapatba verődve követték hajónkat, ételmaradékra várva, mely ezúttal elmaradt. Egy darabig figyeltem őket, és Shakespeare sorai jutottak eszembe a VIII. Henrikből: „Sosem szabad korlátoznunk szükséges tetteinket, rossz szándékú kajánoktól remegve, kik úgy követnek, mint hajót a cápák, s nem jut nekik más, mint ólálkodó éhségük kínja.”

Felmerült bennem a kérdés: Vajon Shakespeare utazott-e hajón bárhova is? Tanúja lehetett-e, ahogy a cápák követik a hajót, ételhulladékra várva? Vagy csupán írói fantáziája alapján írta le azt a mondatot? Én inkább úgy vélekedek: mások elbeszéléséből tudhatott egyet, s mást.

Három nap multán egyre erősebb szelek fújtak, a vitorlák pukkadásig feszültek; hajónk, versenyt futva a magas hullámokkal, gyorsan haladt. A negyedik nap aztán megjött a vihar. Felerősödött a szél, megeredtek az ég csatornái, dörgött-villámlott és az esőcseppek úgy vágódtak arcomba, mint ezer meg ezer tű hegye. A szabadon hömpölygő hullámok, hol oldalról, hol előröl támadták a hajót; zúgva-tajtékozva csaptak be a hajó mellvédjének nyílásain, elárasztva a fedélzetet, majd a kiömlőnyílásokon visszazúdultak az óceánba.

A hajókapitány egykedvűen, nagy nyugalommal állt a parancsnoki hídon. Nyilván sokkal nagyobb viharokat is megért már; azt azért észrevettem, hogy erősen és görcsösen kapaszkodik a parancsnoki híd korlátjába. Mellette állt egy nagytermetű, fehéredő szakállú, „vén tengeri medve”, nyilván a fedélzetmester, aki egy hangtölcséren keresztül, ordítozva adta ki a parancsokat, túlkiabálva a tomboló elemek félelmetes bömbölését.

A tengerészek megfeszített erővel hajtották végre a parancsokat, s szálltak szembe a fenyegető veszedelemmel. Az óceánon tovaterjedő nagy hullámok hol jobbra-balra, le- és fel, játszi könnyedén dobálták a nagy hajót, mint ahogy a sebes vizű patak sodródó hullámai táncoltatják a lyukas mogyoróhéjat.

Edzett férfi lévén, nem gondoltam volna, hogy majd engem is elér az a bizonyos gyötrő, kínzó testi állapot, ami minden hajóra szálló utast fenyeget, az úgynevezett: „tengeri betegség.” Ahogy megéreztem a gyomromat facsaró, émelyítő rossz érzéseket, azonnal alkalmi kabinomba siettem, ahol kénytelen-kelletlen bár, de mégis ismeretséget kötöttem az erre a célra rendszeresített „köpőládával” – melyet valószínűleg a kapitány figyelmes intézkedésének köszönhettem.

Mondják, hogy a tengeri betegség valójában nem is betegség, hanem az emberi szervezetre ható, szokatlan mozgások által kiváltott „véreloszlási zavar.” Zavar ide vagy oda, másnaptól kezdve visszafogott étkezésre fogtam magam. Ám hiába. Még két vihart kellett átélnem, s vele együtt az újabb zavarokat, amit most nem kívánok részletesebben ismertetni. Ma már őszintén elmondhatom, nem szárazföldi vadásznak találták ki a hajózással együtt járó megpróbáltatásokat. Meg is fogadtam, hogy többet nem szállok tengerre, inkább kizárólag apró vadakra vadászok ezután. Elhatározásomat ugyancsak megerősítette egy általam ritkán tapasztalt látvány: Jeruzsálem pusztulása nem mutathatott sivárabb képet, mint hajónk a vihar után.

Észak és Dél-Amerika között Panamánál a legkeskenyebb a szárazföld, ahol a hajó rakományát szekérkaraván vitte át a másik, a Csendes-óceán partjára, ahol újra behajózták a rakományt. Áthaladva a Panamai-szoroson, bennem is felötlött a gondolat: át kellene vágni, és hajózhatóvá tenni egy csatorna segítségével a szorost, hogy ne kelljen megkerülni a Dél-Amerikai kontinenst.

Ez a gondolat először Cortez, Hernando (1485-1547) spanyol konkvisztádor, Mexicó meghódítójának nevéhez fűződik, aki elsőként ismerte fel egy ilyen hajózható csatorna megvalósításának jelentőségét és lehetőségét. Járt Cuba szigetén, és ő fedezte fel a később Kalifornia névre keresztelt félszigetet is. No de most nem a spanyol aranylovagokról kívánok mesélni, hanem folytatom az utazás eseményeit. Ahogy az újabb behajózás megtörtént, innen tovább a partok mellett haladtunk Észak fele, míg el nem értük Alaszka partjait, s a tengeri út végcélját, Pugetsundot.

Columbus óta sokat fejlődött a tengeri hajózás, mégis elég rozogának tűnt szememben ez a második hajó, mert vitorlái foltozottak voltak, és az egész út alatt a hajó minden eresztéke állandóan nyöszörgött, akár egy nyűgös kisgyermek, de a kapitány megnyugtatott: jó pár vihart túlélt már ez a hajó, felesleges aggódnom. A kapitány pozitív életszemlélete, a hajózásba vetett erős hite, elkötelezettsége egy római konzul mondását juttatta eszembe:

A Földközi tengeren erős vihar tombolt, amikor a conzul parancsot adott egy hajó azonnali elindulására, mert búzát kellett szállítani a harcoló légióknak. A kapitány és a legénység vonakodott a parancsot végrehajtani és a vihar elülte után szeretett volna indulni, mire a consul a következő rövid, de meggyőző mondattal reagált: „Élni nem, de hajózni szükséges!” – és a hajó késlekedés nélkül, azonnal elindult.

Amíg az utazás tartott, számos könyvet elolvastam, hogy minél többet tudjak meg úti célom országáról, Alaszkáról. Alaszka régi neve: Alejaska, „nagy földet” jelent; valóban az, ha a térképre nézünk. Amerika területe csupán hatszor nagyobb, mint ezen északi tartományé. Amerika ezt a területet az orosz cártól vásárolta meg potom hét millió kétszázezer dollárért, nem sokkal utazásom előtt, adták tudtul az akkori újságok.

Közepén az északi-sarkkör halad át, ugyancsak közel van már az Északi-sarkhoz. Itt a tél kilenc hónapig tart, klímája egy szóval jellemezhető: zord. Nyáron gyakran esik a hőmérséklet a nulla fok alá, persze éjszakánként. Ismert folyója a Yukon, amely Canadában ered.

Az ország déli részén sűrű erdők találhatók, de azokat nem művelik. Hegyei az örökös hó határán felülre nyúlnak, legmagasabb a Mount Mac Kinley, 6187m magas; a többi sem alacsony, mert télen-nyáron hó borítja a csúcsokat. Az országban nincs sem földművelés, sem állattartás, a megélhetés alapja az ősrégi két mesterség: vadászat-halászat.

Híres a lazac, a tőkehal és a bálna kivitele a világ számos országába. Ami a legjobban meglepett, hogy az ország lakosságának fele eszkimó, számuk körülbelül tízezer, ők elsősorban fókákra vadásznak-halásznak a Jeges-tenger, pontosabban a Beaufort-tenger mellett fekvő északi partok mentén.

A kikötőből ismét szárazföldi karaván indult az ország belseje fele, s egy darabig én is velük tartottam. Útközben egy alkalommal a Yukon kis mellékfolyóján gázoltunk át – akkor alig volt benne víz – és a túlsó part homokos fövenyén körömnyi nagyságú, aranysárgán csillogó kis kavicsra figyeltem fel. Sejtettem, hogy aranyrögre találtam, ezért rögtön zsebre vágtam. Ám nehogy azt gondoljátok, hogy vagyongyarapítás céljából, hanem egészen más okból. Joggal tartottam attól, ha felfedezésemet, akkor és ott nyilvánosságra hozom, azonnal kitört volna az alaszkai aranyláz, s akkor teljesen feleslegesen utaztam volna ezen országba medvékre vadászni.

Soha nem tartottam magamat szerencselovagnak, ezért soha nem fűtött a gyors meggazdagodás reménye. Az élet ezerszer többet ér az arany birtoklásánál, de ezt igen kevesen tudják. Ellenben fogadni mernék bárkivel – akár egy kiló aranyba – hogy előbb-utóbb más is felfedezi az itt rejtőző-heverő aranyat, s akkor aranyásók ezrei fognak szerencsét próbálni ezen a vidéken, dacolva a sarki hideg, az erős fagy, az embertelen körülmények, az éhség, a fagyhalál rémeivel, mert az arany utáni vágy ellen nincs orvosság, bármit gondol a józan ész.

Nemsokára elváltak útjaink: A karaván megmaradt a maga útvonalán, én pedig a megjelölt erdei ösvényen indultam tovább.

Kora délután érkeztem meg szálláshelyemre, egy kifejezetten vadászok számára épített igazi faházba, mely egy nagy tisztás szélén épült, ahol a tölgy és a bükk váltakozva fordult elő, tehát a tengerszint felett, ezer-kétezer méter magasan lehettem. Mindent úgy találtam, ahogy azt az Alaszkai Medvevadászok Társasága leírta. Minden fából készült: a falak, a padló, a tető, a berendezési tárgyak, beleértve tányérokat, kanalakat, még egy falitérképet is, mely vázlatosan mutatta be a környéket.

Szálláshelyem birtokbavétele majd elhelyezkedés után alaposan megvizsgáltam a tetőt és az ajtót, mert azt hallottam, hogy az északi medvék – ha éhesek – a tetőn át is sokszor betörnek, és az ajtót is ki tudják feszíteni. Úgy a tetőt, mint az ajtót jó erősnek találtam, ez is rendben volt. A kezdet mindig reményteljes, de vajon milyen lesz a folytatás?

A vadásztanya tetőzetére szűk csigalépcsők vezettek, ahol magasra törő, karcsú kis torony invitálta az újonnan érkező, a tájat és a környéket még nem ismerő vadászokat. Engedtem a csábításnak és felkapaszkodtam.

Páratlan, mesebeli táj tárult szemeim elé, azt hittem egy másik világba érkeztem. Igen. A természet fenséges birodalmába, amilyet még sose láttam. Rácsodálkoztam és azonnal behódoltam a táj varázsának. Nehezen találtam szavakat, kifejezni azt, amit láttam és éreztem, amit a természet háborítatlan szépsége sugárzott. Az idő nem létezett. Ezer év tekintett rám a múltból; a változó, mégis állandó alaszkai táj. A közeli, merészen felfele törő hegyoldalon húzódó erdők fafajtái a zöld szín megannyi változatában pompáztak a szikrázó napsütésben. A hegycsúcsot hó borította, felette lassan-gomolygó felhők tornyosultak. Teli tüdőből szívtam a levegőt, mely a fenséges hegyek erdeinek köszönhetően éterien tiszta volt.

Egymás mögött, méreteikben lenyűgöző hegyvonulatok indultak egyre távolabb, amíg csak a messzeség takarója reájuk nem simult. Ameddig tekintetem elért, a látóhatár peremén, ahol föld és az ég ölelkezik, egyre halványabbá váltak a hósapkával díszített kék hegycsúcsok kontúrvonalai, sejtelmes ködbe és az ismeretlenség homályába burkolózva. Kissé fáradt voltam, mégis órákig maradtam. Tudtam, hogy a látvány egy életre szól, mely felejthetetlenül vésődött emlékezetembe.

A körülöttem levő erdő titokzatos csendjét semmi nem zavarta, végtelen nyugalom honolt a tájon. Áhítatos csendben, mozdulatlanul álltam ott, nem tudtam betelni a környék látványával. Óhatatlanul eszembe jutott Erdély, ahol szelíd egyetértésben simulnak össze hegyek és völgyek, ahol lágyabbak e „harmóniák.” Alaszka más. Alaszka maga az ősállapot. A hegyek-völgyek ellentéte erőteljesebb, élesebb; mások a harmóniák; a táj vadregényes és zord, akár az időjárás, mégis lenyűgözően szép.

Egynapi pihenő után, a felkelő Nap első sugaraival, kora reggel indultam el tanyámról, hogy a medvék után nézzek. Alaszkában nemcsak a települések vannak messze egymástól, hanem a medvék életterületei is az egyes településektől, ezért kizárólag gyalog lehet megközelíteni territóriumaikat.

Változatos tájakon haladtam. Ahogy a Nap feljebb emelkedett, egyre melegebb sugaraival mosolygott a tájra, melynek csodálatos látványával nem tudtam betelni, lépten-nyomon újra- és újra elvarázsolt. Egy hatalmas kiterjedésű rét mellett meg kellett állnom, melyen alacsony, fehér színű mezei virágok milliói, éppen virágzatuk teljében pompáztak.

Majd megcsodáltam egy sziklás kis domb aljában, örök álomra szenderedett, töredezett és lassan málló, megkövült faóriás törzsének maradványait, az ősi táj egy darabját. Ki tudja, hány ezer év óta alussza itt álmát? – régvolt idők emlékét őrizve, ismeretlen titkokat rejtve. Alaszkában minden a maga természetes ősállapotában létezik. Itt emberi kéz évszázadok óta nem zavarta meg a természet mindennapos életét, rendjét. Olvastam valahol, hogy errefelé még soha senki nem hallotta fejszék csattogását. Az erdei vadak, élőlények – minden, ami él, mozog – a természet szigorú törvénye szerint létezik, mely így szól: „Örök küzdelem a létért.”

Lassan haladtam, mert, a táj szépségével betelni nem tudtam. Út, ösvény, csapás sehol nem található. Tájékozódni égtájak, és megfigyelés alapján lehet, ezért aztán én is alaposan megfigyeltem, merre haladok. Útbaigazíthat egy érdekes hegyvonulat, egy lassan málló kőszikla, nagyobb rét, egy kidőlt fa, amely mellett elhalad az ember.

Már dél is elmúlt, amikor egy nagyobb tisztás túlsó szélén ugyancsak jól megtermett grizzlyt pillantottam meg, amint kedvenc csemegéjét, az erdei áfonyát lakmározta a hosszan elnyúló bokrok oldaláról, kényelmesen ülve alfelén. Lehettem tőle vagy kétszáz lépésnyire. A szél felőle fújt, tehát szagot fogni rólam nem tudott; egy darabig rejtve maradhattam. Óvatosan leemeltem vállamról a duplacsövű puskámat, s szép csendben, amilyen zajtalanul csak tudtam, egyre közelebb lopakodtam feléje. Erre vártam indulás óta.

Talán száz lépésre lehettem tőle, amikor lábam alatt egy kicsi, száraz ág halk, alig hallható roppanása mégis elárulta jelenlétemet. Abban a pillanatban a medve abbahagyta a csemegézést és a zaj irányába fordult, vagyis felém.

S ez nem véletlen, barátaim, mert az erdei állatok ösztönös éberséggel élik életüket, és kifinomult veszélyérzékeléssel rendelkeznek. A legkisebb parányi nesz, távoli zörej sem kerüli el figyelmüket.

Gyakran láthatjuk mi is, hogy egy-egy pillanatra mozdulatlanná válva, fejüket magasra emelve, gyanakodva figyelnek, gyakran körülnéznek: Nem fenyegeti-e valamilyen veszély vagy közeledő ellenséges állat életüket? A szemek a messzeséget kémlelik. A fülek feszült hallgatózásról árulkodnak. Az orrukkal a legkisebb szellőt is kiszimatolják.

Ez az a pillanat, amikor egyedül a csend van jelen. A csendet hallgatják, a csend üzeneteit. A csend azt jelenti számukra: nincs veszély, nincs zavaró körülmény körülöttük; minden rendben, folytatódhat az élet. Folytatom én is.

Az én medvém jókora példány volt. Hatalmas. Nagyobbat, erősebbet nem is reméltem, nem is kívánhattam volna magamnak. Kíváncsian tekintgetett felém, szemügyre véve, miféle furcsa jövevény zavarja meg déli lakomáját. Lehet, hogy embert eddig még nem is látott.

Őszintén meg kell vallanom, hogy elfogott némi félelem, szívem egyre gyorsabban vert, mert ekkor még nem tudhattam, sejtelmem sem volt, hogyan végződik a medvekaland. Vajon sikerül-e elejtenem?

Bátorság, Münchausen, bátorság! – csitítottam magamban a szorongást. Egy fa mögé álltam, puskám csövét a fa oldalához támasztottam, hogy minél pontosabban, biztosabban célozhassak.

Ha most hibázok, életem az ára. Gondos célzás után lőttem. El sem hiszitek, kedves barátaim! – mi történt? A medve a kilőtt golyót elkapta és a háta mögé dobta. Megdörzsöltem szemeim, jól látok-e? Ilyen még a mesében sincs. Ám nem volt sok idő gondolkodni, mert a medve szép lassan, a félelem legkisebb jele nélkül, komótosan megindult felém.

Ennek már a fele sem tréfa. Gondos célzás után ismét lőttem. Barátaim! Nem húzom az időt, ugyanaz történt, ami az első lövésem után. „Szégyen a futás, de hasznos!” – tartja a bölcs népi mondás, de erről most szó sem lehetett, mármint, hogy a medve elől elfussak az erdőben, ahol egyébként ő az úr. Egy darabig bírtam volna, de előbb-utóbb utolér, mert üldözésben a medve kitartó és fáradhatatlan.

Felmerült a gyanú bennem, hogy ez a medve az áfonya mellé egy kis húsra vágyhatott, ami természetesnek mondható az ő számára, természetellenesnek az én számomra, függetlenül attól, hogy valóban áfonyát szolgálnak fel a vadászvendéglőkben a vadpecsenye mellé, de arról még nem hallottam, hogy az áfonya mellé az alaszkai medvék vadászhúst is szeretnek fogyasztani, s erre senki nem figyelmeztetett.

S ekkor, ebben a percben Odüsszeusz birkózása jutott eszembe, aki a frügiai király udvarában egy dicsekvő, erejével kérkedő és legyőzhetetlen izomember ellen állt ki és győzött. De hogyan?

A birkózás előtt megkente testét olajjal, melynek következtében az izompacsirta nem tudott fogást találni rajta, mert Odüsszeusz mindig kisiklott az erős karok szorításából. Amikor a bajnok a felesleges erőkifejtések révén elfáradt, Odüsszeusz a nézők óriási üdvrivallgása mellett úgy a két vállára fektette őkelmét, hogy örökre elment a kedve a birkózástól, közben jó néhány marok homokkal is megetette a „bajnokot.” Nem volt más választásom, mint kiállni egy birkózásra, életre-halálra.

Eszerint cselekedtem én is. Nagy sietséggel teljesen meztelenre vetkőztem s jó vastagon bekentem magamat olajjal. Időközben a grizzly odaért, s habozás nélkül, két első mancsával átölelve, összeroppantani készült. Már csak erre vártam. Minden levegőt kifújtam magamból – nem úgy, mint amikor a trombitaművész maszkot alkalmaztam Erdélyben – mert most nem az volt a cél, hanem ellenkezőleg: minél keskenyebb-vékonyabb legyek, majd bátran egészen közel léptem hozzá, átadva magam a medve karjainak. Ahogy a medve szorítása fokozódott, ölelő-szorító karjaiból, úgy csusszantam ki hol az egyik, hol a másik hóna aljánál, mint a szappan vizes kezeink közül.

Az ügyetlen, tapasztalatlan horgászok járnak így, amikor puszta kézzel akarják megfogni, kiemelni a sikamlós testű halat a vízből, abban a tudatban, hogy már megvan a zsákmány.

Elképzelésem bevált. Arra gondolni sem mertem, hogy támadólag lépjek fel, mert ha egy medve megdühödik, barátaim, esélyem sem lett volna arra, hogy élve hagyom el a birkózó porondot.

Mivel a porond ezúttal egy nagy réten volt, a homokkal való etetés lehetőségét azonnal kizártam, ezen egyetlen nyomós érv alapján, s úgy gondolom – a logika is ezt diktálja – a többi érv felsorolása teljesen felesleges.

Ahogy elmúlt egy jó negyedóra, kezdtem tapasztani, hogy a medve-koma fárad és unja már az egészet, s lehet, hogy már meg is bánta, hogy kikezdett velem. Közben arra is rájöhetett, hogy olajossá, ragacsossá vált bundáját nem lesz könnyű kitisztítania. Végül morcosan fújt egyet-kettőt, utoljára még megszaglászott, rám dörmögött, majd savanyú pofával egyszerűen otthagyott.

Hamarosan felfedeztem önkéntes távozásának egy másik, nyomós és jól látható nyomait: Feltehetően a birkózás során kifejtett roppant erőfeszítések közben és következtében, s nyilván akarata ellenére, könnyíteni kényszerült belei terhén, s ez megzavarhatta az én macikámat, netán ez okozhatta erejének gyengülését; persze nem állítom teljes bizonyossággal. Utólag bevallhatom, bizony jómagam – nem egyszer, de nem is kétszer – csupán egy fél hajszálnyira voltam attól, hogy elengedjem mindazt, amit reggel elmulasztottam a királyi trónon ülve, pedig kísértett a dolog, mert felhasználva a medve erejét, erőlködés nélkül pótolhattam volna a reggeli mulasztást: nagyot és kicsit egyaránt.

Alighogy meditációm végére értem, látom ám, hogy az én medvém visszatér az áfonyabokrok sűrűjébe, kedvenc csemegéjéhez, lemondva a vadászhús fogyasztásának örömeiről, amit én egy cseppet sem bántam.

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

Őszintén meg kell vallanom, bizony én is elfáradtam, mert a birkózás közben a grizzly alaposan kiszorította belőlem a szuszt, nem mindig volt levegőtartalék a tüdőmben, egy jó ideig nem győztem az életet adó levegő után kétségbeesetten kapkodni.

Az meg egyenesen a csodával határos, hogy egyetlen karcolás nélkül kerültem ki a medve erős karjaiból, karmai közül, mert azt írja a szakirodalom, hogy a grizzly körmei, pontosabban karmai elérik a 13 centimétert is, melyek különösen veszélyesek, mert nem tudja azokat visszahúzni, mint más ragadozók (Az oroszlán, a tigris, a macska igen).

Egy jó órányi pihenő után letörölgettem magamról az olajat, felöltöztem, s mint aki olimpiai aranyérmet nyert szabadfogású birkózásban, elégedetten indultam hazafelé. Igaz, hogy a medvét az adott körülmények között elejteni nem tudtam, mégis a diadal érzése járt át, akárcsak a bibliai Dávidot, amikor győzött az óriás Góliát fölött. Úgy gondolom, tisztelt vadásztársak, hogy egy percig sem vitatható, hogy hozzám képest a medve valóban „Góliát”-nak számít.

Hazafele tartva ismét gyönyörködhettem a táj változatos és varázslatos szépségeiben: A ritka fák érdekes lombkoronáiban, az elszórt bokrok csoportosulásaiban. Itt minden a változatosság jegyében áll, nem úgy, mint nálunk, Európában, ahol a hercegi, a királyi udvarokban egyformára nyírják a sövényeket, bokrokat; szép, de unalmas; tetszetős, de nem természetes; minek ez a mesterkéltség? Tán egy órát is eltölthettem a mindenfele látható, és a szivárvány minden színében pompázó, különböző formákat öltő meseszép virágok előtt, s gyönyörködtem a tarka pillangók játékosnak tűnő táncában, kergetőzésében; észre sem véve, hogy rohan az idő.

Ahogy gondolataimban elmerülve bandukoltam, furcsa érzés kerített hatalmába. Megtörtént az, amire nem számítottam: eltévedtem. Említettem, hogy alaposan megfigyeltem útvonalamat, az útbaigazító jeleket, valahogy mégis teljesen ismeretlen tájékra értem. Hangos kiabálással hiábavaló lett volna segítséget kérni, hiszen egyedül voltam a környéken, de attól is tartanom kellett, hogy ezzel újabb medve támadására adhatok okot, mára pedig elég volt ez az egy.

A baj nem jár egyedül, mondják, mert ahogy a magas hegyek között a Nap lebukott – minden átmenet nélkül – reám tört a sötétség. Nem túlzok, amikor azt állítom: olyan sötét lett, hogy az előretartott ujjam se láttam. Erre előbb is gondolhattam volna, mármint a közeledő sötétedésre, mert útközben, mindenről megfeledkezve, önfeledten hallgattam a vadszarkák halk, bájos esti énekét, ami köztudottan előre jelzi az est közeledtét, a sötétség rohamos beálltát. Kérdések sokasága járt fejemben:

– Mi lesz veled, báró Münchausen?

– Merre induljak tovább?

– Éjjel az erdő oly egyforma mindenütt.

– Ha továbbmegyek? Lábaim nyomát követhetik a medvék, farkasok.

– Itt maradjak?

– Itt aludjak egy fa tövében? Reggelre megfagyok.

– Hogyan jutok el a biztonságot jelentő vadászházba?

– Hazajutok-e egyáltalán?

S ekkor eszembe jutott az iránytű, mely, mint tudnivaló, nélkülözhetetlen az ismeretlen erdőben járónak, akár turista, akár vadász az illető. Ám hiába kutattam át háromszor is hátizsákom tartalmát, az iránytű nem került elő, pedig úgy emlékeztem, reggel még a kezemben volt. S ami még fontos lett volna, egy jó zseblámpa. Utóbbit elindulásomkor, be sem raktam a hátizsákba, mivel fel sem merült bennem, hogy esetleg késő este fogok hazaérkezni. Ott hagytam a kis éjjeli szekrénykén. Felkészültségem mindig alapos volt, de most, ezen a napon egyszerre három súlyos hibapontot érdemeltem, saját magamnak köszönhetően.

S hogy mi volt a harmadik? – A kréta.

Többször olvastam arról, hogy ismeretlen erdőben a tapasztalt turisták és vadászok úgynevezett jelölő krétát visznek magukkal, amellyel fák törzseire húznak egy vonást, hogy biztonságosan haza tudjanak találni.

Nos, a krétakészletem megvolt, de ezúttal nem a jelenlegi szállásomon hagytam, hanem… lakásomban, Hannoverben. Ahogy ez a felismerés tudatosult bennem, szokásom ellenére nagyon csúnyát mondtam, de ezt most nem kívánom megismételni.

Nem volt mit tenni, mint eddigi haladási irányomban bízva, figyelemmel a fák északi irányt mutató mohos oldalára, továbbmenni. Menni! Menni! Ez lett a jelszóm. Menni a helyesnek vélt útvonalon, amíg csak el nem jutok a vadászházhoz. Az erdőben bajos lett volna eltölteni az éjszakát, pedig csábított egy közeli faóriás tetszetős lombsátora, ám párásodó, ködszerű kilégzésem elárulta: fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, ami azonnali továbbindulásra serkentett.

Nem biztos, hogy a hátizsákomba reggel elhelyezett puha, finom takaró elégséges lett volna az éjszakai alváshoz, de a vadászházban levő szabályzat ezt is ajánlotta a vadászatra magunkkal vinni. Elfogadva az ajánlást, a takarót a hátizsák aljára helyeztem, bár elég kicsinek tartottam takarózni vele. De hát a szabály az szabály, melyet én mindig igyekeztem betartani.

Jó félórányi gyaloglás után egyre sötétebb lett és az ég kék kárpitján, mint apró, pislákoló gyertyafények, kezdtek feltünedezni a csillagok. Nemsokára feljött a Hold, ez a nagy, kerek ezüst tallér, és lassan gurulni kezdett az égi mezőn kijelölt pályáján; sugarai bevilágították a tájat; oly annyira, hogy szűk környezetemben elég tűrhetően láttam.

Nem hiszem, kedves barátaim, hogy Mózes jobban örülhetett a pusztát bevilágító lángoszlopnak, mint én ekkor az Alaszkai-őserdőben. Mégiscsak szerencsésnek mondhatom magam, mert gondoljátok el, minő éjszaka várt volna rám a teljes sötétségben, ha éppen borult lett volna az ég. Ebben a pillanatban úgy éreztem: meg vagyok mentve, mert csillagászati ismeretekből alaposan kiműveltem magam, tárgyi tudásomat sok vadász irigyelte.

Barátaim! Nincs reménytelen helyzet, csak mi gondoljuk annak! Nincs olyan sötétség, melyből ne lenne kivezető út a világosság fele, és nincs olyan mély szakadék, melyből ne lehetne kijutni a felszínre! És nincs az a bánatos, könnyes arc, melyet mosolyra ne derítene az életadta öröm, vallom én. Így van ez a természetben is: a tenger kiáradását követi az apály, s bárhogy beborul felettünk az ég, előbb-utóbb kiderül, és éltető napfény ragyogja be a tájat.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal erősítettem magamban a lelkierőt, melyre most különösen nagy szükségem volt. Az élet egyszerre drága és értékes lett számomra, mert úgy éreztem, még nem futottam be földi pályámat, még nem teljesítettem küldetésemet; még élni szeretnék! Ezek a gondolatok erőt adtak, és újabb reménységgel töltötték meg benső énemet, fokozták elszántságomat.

Szerencsés jelnek tekintettem, hogy majdnem a fejem fölött pillantottam meg a Kismedve csillagképet – ahogy azt a magyarok mondják – a Kis Göncöl szekeret – latinul az Ursus Minort.

A továbbiakban U Mi rövidítéssel használom, ahogy azt a tudomány is jelöli. Nem volt nehéz megtalálni a csillagkép szekérrúdjának harmadik csillagát, melynek neve a Polaris. Ez pedig nem más, mint az Északi égbolt pólusa, más néven a sarkcsillag; lényegesen fényesebb, mint a többi. Az U Mi helyzetéből azt állapítottam meg, hogy választott haladási irányom helyes, mely egybeesett az U Mi két csillagát összekötő egyenessel, mely irányban eddig is haladtam.

Bízva csillagászati ismereteimben, most már megnyugodva és kitartóan indultam tovább. Jó kétórai gyaloglás után viszont azt kellett megállapítanom, hogy még mindig teljesen ismeretlen helyen vagyok.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ráébredjek egy hétköznapi igazságra, mely szerint ez már kudarc. Kezdtem meginogni. Be kellett ismernem, hogy hiába van alapos csillagászati tudásom, a gyakorlatban soha nem alkalmaztam ezen ismereteket, holott régóta vallom: „Tapasztalás az élet igazi tanítómestere”.

Leültem egy út menti kőre s újra átgondoltam a helyzetemet. Némi okfejtés után rájöttem, hogy nem vettem figyelembe a Föld forgását, ami az égbolt látszólagos elfordulását okozza. Ez persze maga után vonja azt, hogy az útvonalamat pár fokkal, de módosítani szükséges, mégpedig óránként.

Igen ám, de hány óra lehet? Nem mintha ez abban a pillanatban olyan fontos lett volna. Erre az egynapos vadászatra nem tartottam indokoltnak magammal hozni az órámat, de most mégis kíváncsi voltam, vajon hány óra lehet? A csillagok állásából nem tudtam megállapítani a pontos időt, mert én mindig az európai égbolthoz igazodtam, eddig.

Kérdésemre a mindentudó Természet adott választ, mert váratlanul panaszos jajkiáltás hasított a sűrű sötétségbe. Rögtön felismertem: ez az európai lappantyú-madár amerikai rokona lehet, mely pontosan jelzi az éjfélt, szerte Európa, illetve ezek szerint Amerika és Alaszka erdeiben is, lévén éjjeli életet élő madár. Csak nehogy rosszat jelentsen, mert sok babonával elhíresült történetet olvastam e madárral kapcsolatban.

Nem messze tőlem, egy bokor mélyén, sárgászöld fényben villódzó pontra figyeltem fel. Komor hangulatom ellenére igen megörültem, hogy ismét aranyrögre leltem, de közelebbről megvizsgálva, minden kétséget kizáróan megállapíthattam: csupán egy világító bogár volt, mégpedig egy Szent Leopold, azt hiszem. Utólag már elmondhatom: még szerencse, hogy bogár volt, mert ha arany, lehet, hogy egy ideig még tovább keresgélek a környéken, engedve a „sárga fém”, az arany csábításának. Ez pedig egyáltalán nem illő egy igazi vadászhoz, mármint hogy négykézláb keresgéljen a bokrok között, még ha nem is látja senki, sőt! – még ha aranyról van szó, akkor is.

Barátaim! Nem sokáig foglalkoztatott ez a gondolat, mert gyötrő érzések kezdtek úrrá lenni rajtam. Egyszerű dolgok ezek, de csak az tudja igazán, aki megszenvedte már. Ebédidőmet a medvével való birkózás töltötte ki, ráadásul a rengeteg gyaloglás növelte éhségemet. Vizem már régen elfogyott. Szomjúságom, valamint torkom és nyelvem szárazságát az erdei fák törzsén megtapadó mohák sivár vízkészletével próbáltam enyhíteni, vajmi kevés eredménnyel. S hogy milyen íze volt, arról jobb, ha most nem beszélek. A hideg, az éhség, a szomjúság sürgetett. Tovább kell haladni, mielőbb hazaérni, majd elfelejteni a kínzó gyötrelmeket, ha lehet…

Ebben a meggyőződésben vágtam neki az útnak, harmadszor. Nincs megállás, nincs meghátrálás! Bíztattam magam újfent: Gyerünk, gyerünk Münchausen! Előre! Mindig csak előre! – mert már kezdtem érezni fogát a hűsnek, s ha csak egy pillanatra megálltam, szúnyogfelhő vett körül, s ezek – úgy tűnt – kétszer akkorák, mint az otthoniak és jóval éhesebbek. Éhes voltam én is, de nem mertem az út mellett levő fák, bokrok gyümölcseiből fogyasztani, mivel nem tudhattam ehető-e, netán mérgező egyik-másik.

A magasból repülő vadlibák gágogása szűrődött felém. Irigyeltem őket, mert ők legalább biztos irányban húztak tova, tévedhetetlenül. Fejem fölött baglyok suhantak el, szinte nesztelen, könnyű prédára vadászva. Közelről olykor vaddisznók csörtetését, mérges röfögését; távolról rókakölykök panaszos nyafogását hallottam.

Később denevérek különös, dühödt ugatását verte vissza egy közeli hegyoldal, s további általam ismeretlen zörejekkel volt tele az erdő. Mint tudjátok, nem vagyok épen egy betoji alak – számtalanszor bizonyítottam – de most a sötétben minden apró kis nesz némi félelemmel töltött el, s ez megmagyarázhatatlan volt számomra. Talán az egyedüllét volt az oka, talán a sötétség, vagy talán mindkettő.

Jó egy óra elmúltával azt állapítottam meg, hogy a környék legmagasabb hegycsúcsán állok, s mint kiderült, éppen a legjobbkor, mert már hajnalodott és nemsokára teljes erejéből – természetesen minden átmenet nélkül – kisütött a Nap és egyenesen rám mosolygott. Azt hiszem, vadászember még nem várta, még nem örült ily nagyon a napfelkeltének, mint én.

Egy félig oldalára dőlt fára felkapaszkodva körülnéztem. A messze távolban, kissé csalóka derengésben bár, de határtalan örömmel és lelkendezve, végre megpillantottam az egész éjjel keresett vadászház karcsú kis tornyát. Ahogy azt ott akkor megbecsülni tudtam, tőlem körülbelül négyórányi járásra lehetett. Bár az éjszakai gyaloglástól, no meg a medvével való birkózástól eléggé fáradt voltam, ekkorra már annyira kimerültem, hogy attól tartottam, ösztönös élniakarásom sem képes parancsot adni lábaimnak a további gyaloglásra. Mégis, új erő és új elszántság támadt bennem. Soha fel nem adni! Soha fel nem adni! – Fel nem adni Münchausen! – ismételgettem magamban.

Egy csapásra visszatért megtépázott önbizalmam és életkedvem. Most már teljes bizonyossággal húztam meg a gondolatbeli egyenest a hegycsúcs és a vadásztanya között. Most már nem tévedhetek. Irány a tanya!!!

Kalapom mellé egy általam nem ismert fa érdekes levelét tűztem – ma is őrzőm – ott láthatjátok a bejárati ajtó mellett levő fogason, kalapommal együtt.

Feledve éhséget, szomjúságot, fáradtságot; könnyű és vidám szívvel, kedves kis dalocskákat fütyörészve indultam neki az újabb négyórás útnak, versenyre kelve a reggeli éneküket és a hajnal örömét zengő madárkákkal. Hiába, mégiscsak szép az élet! Szép az élet! Élni szép! Szép az élet! Élni szép! – hangzott egyre az ének a lombok sűrűjéből, s velük együtt, majdhogy én is dalra nem fakadtam.

S valóban, becslésem helyességét igazolta, hogy pontosan négy óra múlva, eléggé viharvert állapotban ugyan, de megérkeztem szívemet-lelkemet melengető kis vadászházhoz.

A rengeteg gyaloglástól lábaim remegtek, roskadoztak; mellem sípolt; hátizsákom súlya mázsányira nőtt, vagy csak én éreztem annyinak, már nem tudom bizonyosan. Szemeim úgy kopogtak az éhségtől, mint ahogyan a szorgalmas harkály kopácsolása hallatszik a fák közül, bár enni egy falatot sem tudtam, pedig mintha komplett medvetalpkocsonya tálat véltem felfedezni az asztalon, természetesen alaszkai medvéből, mellette erdei áfonya, ahogy az dukál. Ajkaim kicserepesedtek, nyelvem érzéketlen volt és olyan száraz, mint az alaszkai taplógomba (Alaszkában, kedves vadásztársak, természetesen minden „alaszkai”); nemhogy beszélni, de egy szót sem tudtam volna kinyögni. Vadászöltönyöm megszaggatva, darabokban lógott rajtam; arcom, lábaim, karjaim karcolásokkal teli; bakancsom szétfeselve, zoknijaim kilyukadva, nem sorolom tovább…

Kedves Barátaim! Nem hiszem, hogy abban a pillanatban és katasztrofális állapotomban reám ismertetek volna. Egy maratoni futóverseny résztvevői feltehetően sokkal jobb állapotban érkeznek célba, 42 km futás után, mint jómagam, aki mindössze 3 x 4 = 18 kilométert gyalogolt, de pontosan ezúttal nem mérhettem meg a távot, s ezt most nem kell bővebben magyaráznom.

Ahogy beléptem a kis vadásztanya ajtaján, egy pillanatra szemembe ötlött az éjjeli szekrénykén gondosan elhelyezett iránytűm, mellette a zseblámpám, de csak egy pillanatra, mert hirtelen minden összefolyt előttem, és úgy ahogy voltam: ruhástúl-bakancsostúl-hátizsákostúl beestem az ágyba és rögtön mély álomba zuhantam, persze a finom, puha takaró nélkül…

Tisztelt Vadásztársaim! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

Mindig gyorsan elfelejtem, amit álmodni szoktam, de ezúttal bennem maradt ez az álom. Talán, mert rendkívüli volt a medvekaland, és rendkívüli volt az ismeretlen alaszkai erdőben való éjjeli gyalogtúrám, pedig mindössze huszonnégy óráig tartott, csupán a távolsági tervezéssel volt egy kis baj, mivel hosszúra sikeredett.

Ez a kaland és az utána következő álom, több mint húsz évvel ezelőtt történt, de ma is pontosan emlékszem minden apró kis részletére, mozzanatára. Az álom kezdetén az alaszkai hagyományok szerint tartott „Medvék-Vadászok Birkózóversenyén” három nagytermetű medvét győztem le egymásután, melynek láttán a többi medvének azonnal elment a kedve a velem való birkózástól, s rendre visszaléptek a versenyzéstől.

A három, alig szuszogó medvét a Nagy Göncölszekéren fuvaroztam haza, isteni segédlettel. A szekeret a vadászat görög istennője, Artemis kormányozta, akinek pompás, igézően szép alakját teljesen átlátszó fehér fátyol fedte. Mint tudjátok, nem vagyok egy nőcsábász – számomra első a vadászat – de most nem tudtam betelni az isteni nőalak vágyakat keltő látványával. Tekintetem újra és újra ráemeltem. Egy-egy kis döccenőnél, nem győztem csodálni hófehér, feszes keblei ruganyos játékát, s akkor még nem is említettem a hátsó formák tökéletes kerekségét, valamint combjai nemesen ívelő vonalait, és ami ott…nem sorolom tovább…

Barátaim! Túlzások nélkül, bizonyosan állíthatom, hogy ilyen nőt csak egyszer lát az ember életében. Észrevette ő is, hogy figyelem, de remekül palástolta. Nem tudom miért, de nem mertem megszólítani. Ma már úgy ítélem meg, elfogadta volna udvarlásomat, hisz neki tudomással kellett lenni vadászhíremet illetően. Egyébként is: a görög mitológiában az istenek sokszor földi alakban jelennek meg az emberek között és szerelemben egyesülnek a kiválasztott földi halandóval, megajándékozva az égi szerelem gyönyöreivel.

Szépen ír erről a magyarok világhírű költője, Petőfi Sándor egyik versében:

„Halljátok Homért?

Dalában a mennyei bolt

Egy csendes örömnek örök mosolya,

Ahonnan a hajnali bíbor

S a déli sugár aranya

Oly nyájasan ömlik alá

A tengeri szőke habokra

És bennök a zöld szigetekre,

Hol istenek űzik az emberi nemmel

Boldog vegyülésben

Játékidat, oh gyönyörű szerelem.”

Gyáva voltam, s ezt ma is bánom, de hát „Utólag az ostoba is bölcs.” Nem hiszem, tisztelt vadásztársaim, hogy bárkinek is volt ehhez hasonló álma egyáltalán, s ezt nem dicsekvésből mondom, ám ha volt, szívesen meghallgatom, de egy kicsit várjatok, még nincs vége az álomnak.

Jómagam a Göncöl-szekér hátsó ülésén foglaltam helyet, caesaroknak kijáró bíbor színű palástban, homlokom arany tölgyfalevelekből készült koszorúval volt ékesítve; s amerre elhaladtunk, apró csillagok sziporkázó fényei vettek körül, s világították az utat.

Nagy messzeségből szebbnél szebb égi korálok dallamai szűrődtek felém, melyeket nyilván az angyalok kara énekelt, héthúrú hárfák gyönyörű hangszínével kísérve, lágyan aláfestve. Nem hiszem, hogy ennél szebb lehetett a szirének éneke, melyet a földi halandók közül egyedül a világjáró Odüsszeusz hallhatott, persze ő is csak leleményességének köszönhetően. Mint Homérosz írja: Emberei fülét betömette gyapottal, ő magát pedig árbóczhoz kötöztette, hogy hallja az éneket, de ne tudjon a szigetre menni, engedve a csábító éneknek (Mind meghalt, aki a szigetre lépett), így haladt el hajójával a szirének szigete mellett, s hallgatta meg ellenállhatatlan éneküket.

Ahogy tovább haladtunk, minden hiedelem és mende-monda ellenére, igazolva láttam, hogy a menny dalol, ahogy azt a görögök is állították, s amit már a babiloni csillagászok is emlegettek, hogy léteznek éneklő csillagok.

Kepler, a híres csillagász is hitt a szférák zenéjében, bár ő azt egyszer sem hallotta. Elméletének alapja az volt, hogy a csillagok mozgása, forgása révén súrlódás lép fel, ami hanghatással jár, de ezt a Földön élő emberek nem hallhatják. Tény, hogy a földön sokféle zene, muzsika létezik, de vajon meghallja-e, megismeri-e valaha az emberiség a szférák zenéjét? Én ebben is a szerencse kegyeltjei közé tartozom, mert hallhattam. S amíg ez a gondolat foglalkoztatott, hirtelen változás következett be az álom menetében.

A legszebb vadász díszruhámban éppen az alaszkai kormányzóhoz igyekeztem egy nagyszabású fogadásra, ahol élménybeszámolót készültem tartani, melyet nyilván magasrangú kitüntetésem követett volna, amikor a palota hófehér márványlépcsőjén felfele haladva, váratlanul megbotlottam és elestem.

Ekkor ismét változott az álomkép: álomból a valóság talajára érkeztem, de csak lassan eszméltem rá, mi is történt. Ez sem késett sokáig. Nem messze ágyamtól, szobám kemény fapadlójára zuhantam, s felébredtem… persze nem volt rajtam a puha, finom takaró…

Kedves Barátaim! Vadásztársak!

Igaz, hogy Alaszkából medve nélkül tértem haza, mégis volt eredménye. Ez pedig maga a tanulság. Az alaszkai kaland tanulságait már régen levontam, s talán már kitaláltátok, mit is akarok mondani: ismeretlen erdőben nélkülözhetetlen az iránytű, és bármilyen fényesen süt a Nap, azért csak tegyétek be a hátizsák aljára a zseblámpát; s ne hagyjátok otthon a jelölő krétát sem. És még valami: a legkevésbé fontos a puha, finom takaró…

(Zárójelben és utóiratban merem említeni: amikor a Házirendet három nap múlva újra elolvastam, kiderült, hogy a finom, puha takaró az erdőben történő étkezéshez volt ajánlva, de én ezek szerint csak félig olvastam el a szabályzatnak ezt a pontját vagy nem figyeltem eléggé a szabály lényegére.)

S z ó m a g y a r á z a t o k:

Artemisz – a vadászat görög istennője a görög mitológiában /római megfelelője Diana/ – vissza

caesar – Augustus korától a római császárok mellékneve – vissza

grizzly – észak-amerikai hatalmas testű, szürke bundájú medve – vissza

invitál – meghív – vissza

konkvisztádor – a XVI-XVII. században spanyol, illetve portugál gyarmatosító Amerikában – vissza

konsul – államférfi az ókori Római köztársaságban – vissza

korál – protestáns egyházi népének – vissza

mitológia – hitregék /mítoszok/ összessége, rendszere – vissza

szférák zenéje – az a csodálatos zene, amelyet a régiek elképzelése szerint az égitestek forgása idéz elő – vissza

territórium – terület, felségterület – vissza

vissza

Medvekaland Oroszországban

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

I

fjúkoromban sokat olvastam a világ legnagyobb országáról, Oroszországról, különböző népeiről, földrajzáról, állatvilágáról, stb. Olvastam, hogy az orosz táj legnagyobb összefüggő területe, de ennek ellenére alig-alig lakott, vad vidéke a tajga. Úgy tartják, itt élnek a legnagyobb medvék a világon, mégsem mertem odautazni. S hogy miért?

Gondolhatjátok, hogy az alaszkai kaland után már nem vágytam annyira sem a birkózóbajnok szerepére, dicsőségére, sem pedig az éjszakai gyalogtúra megismétlésére, elég volt akkor az egyszer. Jelentős visszatartó erő volt az a tény, hogy a tajga majdnem tízszer akkora területű, mint Alaszka. Mindezek ellenére, Artemis istennővel szívesen vadásztam volna együtt, ha összehoz a sors bennünket; akár ezen a tájon, akár a fagyos Szibériában. Mint ahogy az engedelmes és hű vadászkutya kíséri és követi gazdáját, úgy követtem volna én is lábainak nyomát, s gyalogoltam volna vele hónapokon át: a Jeges-tengertől a Kínai Nagy Falig, Moszkvától Vlagyivosztokig, vagy fordítva, teljesen mindegy; vállalva a kegyetlen hideget, a térdig érő sarat, de többször nem jelent meg, sem álmomban, sem vadászaton. Azt viszont sokszor éreztem, hogy segítő kezet nyújtott, vigyázott rám, amikor nagy bajban voltam.

Elhatároztam, hogy az Urál-hegység túlsó oldalát választom, ahol szintén sok és nagy medve tanyázik. Két hónapig utaztam, amíg szülővárosomtól Moszkváig értem, s újabb két hónapot, amíg eljutottam abba a kis urali faluba, ahol felütöttem tanyámat, egy orosz család házában.

Az utazás nem volt nevezhető egy kényelmes turista-kirándulásnak, mert az orosz postakocsi alaposan összerázott, ám ahogy közeledtünk az Urál-hegység felé, a postakocsit postaszán váltotta fel, változatlanul három lóval befogva. Ezeket az utazó alkalmasságokat errefele trojkának nevezik. Ez már nem rázott.

Egy alkalommal, a sűrű hóesésben már-már majdnem összeütköztünk egy szembejövő trojkával, mert kocsisom hiába fújta kürtjébe háromszor is a vészjelek rövid dallamát, a kürt nem szólalt meg, s ez nem is csoda, mert nyilván befagyott az irgalmatlan hidegben. Látva az elkerülhetetlen összeütközést, cselekvésre szántam el magam. Kiugorva a szánból, a fejem fölé kaptam a szánt, persze a lovakkal együtt, mert már nem maradt idő a kifogásukra, és az út szélére álltam. Mindez olyan gyorsan történt, hogy közben kocsisomnak nem volt ideje leszállni, így aztán a bakon maradt. A szembejövő trojka elhaladása után folytattuk utunkat.

Sötétedéskor egy fogadóban szálltunk meg, mert azon a tájon és főként éjjel – farkasok, medvék támadásától tartva – nem volt ajánlatos tovább haladni. A vacsora és néhány pohár bor elfogyasztása után nyugovóra tértünk.

Még éjfél sem volt, amikor rémisztő erővel, háromszor egymás után felhangzott egy kürt vészjeleket adó dallama: Tratatata! Tata! Tata! Mondanom sem kell, barátaim, egy pillanat alatt összeszaladt a fogadó minden népsége és az utasok, ugyan miféle rossz tréfáról van szó, az éj kellős közepén?

Hamar rájöttem a dolog nyitjára, mert az én kocsisom fújta meg a kürtöt, még útközben, ám a hangok belefagytak a hangszerbe, melyet a fogadó termének egyik falán levő üres szögre akasztottunk.

Ahogy múlt az idő, a meleg helységben a befagyott hangszer lassan felengedett, és úgy szólaltak meg egymásután a hangok, ahogyan a kocsis belefújta azokat. Ami még meglepőbb volt, hogy kürt mellett a falon megpillantottuk a vészjelek tökéletesen pontos kottaképét, F-dúrban. S ez így volt igaz. Sokáig tanakodtunk, de elfogadható magyarázatot adni senki nem tudott, ezért aztán újra nyugovóra tértünk.

A hosszú utazás emlékére, no meg a bőséges borravalóra tekintettel a kocsis nekem ajándékozta a kürtöt, megköszönve a vészhelyzet során nyújtott segítségemet, mondván eddig még soha ilyen megoldásra nem gondolt, alkalom adtán majd megpróbálja. A kürtöt ma is őrzöm, s bár az utazás óta három évtized is elmúlt, kellő hidegben, legalább –25 Celsius fok alatt, még mindig meg lehet vele ismételni az akkori produkciót, de kottázni már nem tud, s ez érthető.

Ezen a tájon is minden épület, lakóház fából készült, akárcsak Alaszkában, nem lévén más építőanyag. A lakást díszítő kis tárgyak, köztük sok állatfigura, szintén fából voltak faragva, nemes egyszerűséggel, mégis művészi fokon.

Az itt lakók megélhetésének alapja, évszázadok óta a vadászat és halászat. Az év nyolc hónapjában hideg tél uralja a vidéket. Az Urál nem volt valami barátságos; csikorgó hideg volt, gyakorta tomboló hóviharok dúltak, a hőmérő higanyszála állandóan a –35 fok alatt volt, sőt olykor sokkal lejjebb, amit már érkezésemkor volt alkalmam megtapasztalni.

A szállást adó család viszont kitüntető figyelemmel, vendégszerető barátsággal fogadott. Elláttak hallal, hússal; no meg a nemzeti italuk, a vodka egy erős változatával. Az urali télben ez a legjobb a hideg ellen, mondogatták, és szorgalmasan kortyolgatták.

Örömmel tapasztaltam, hogy nemcsak a család tagjai, hanem a falubeliek is hallottak rólam; hírem megelőzte érkezésemet. A vacsora után – nem messze vendéglátóim házától – egy tágas fogadó éttermében kedélyes beszélgetésre került sor a falubeliekkel; fiatalabbakkal, idősebbekkel, vadászokkal és nem vadászokkal egyaránt. Tudtak érkezésemről, hallottak híres-nevezetes vadászkalandjaimról, ezért aztán dugig megtelt a fogadó étterme, sokaknak állóhely jutott, mivel kíváncsiak voltak rám és személyesen szerették volna hallgatni történeteimet.

Ahogy múlt az idő, felfigyeltem arra, hogy az itteni emberek túl gyakran nyúlnak a pohár után, s szinte válogatás nélkül fogyasztják a bort, a vodkát –ebből a legtöbbet – de minden más italt, aminek csak egy kis szesztartalma volt. Önkéntelenül, de felfigyeltem egy idős, testes úrra, aki régi katonai uniformisban érkezett, s egész este le nem vette fejéről tányérsapkáját, bár néha-néha azért megemelte. Mondták, hogy a török háború egyik csatájában feje búbjából egy darabot karddal lecsaptak, ezért visel állandóan fejrevalót. Rengeteget ivott, de bírta; a részegség legkisebb nyoma sem látszott rajta. A falubeliek, mint általában mindig, ezúttal is igen találó gúnynevet ragasztottak rá, mert mindenki csak úgy hívta: a „szeszkazán.”

Kíváncsi lettem. Fél szemmel bár, de állandóan figyeltem. Mi lehet a titka? Észrevettem, ha megemeli sapkáját, finom pára száll a háta mögé. Gondoltam, megnézem közelebbről. Nem kellett sokáig várnom. Láttam, hogy sapkája emelésekor egy fémlemez is emelkedik, s jött a pára. Csupán egy-két lélegzetet vettem, azonnal éreztem: bódulok, szédülök, olyan erős volt a szeszgőz, amit kibocsátott hiányos fejbúbján.

Valóban! Emberünk szervezete úgy működött, mint egy szeszkazán; átpárolta a rengeteg italt szervezetén, majd a szesz erejét – mint mikor az asszonyok főzés közben leemelik a fazékról a tetőt – pára formájában kiengedte.

Barátaim! Vadásztársak! Óva intelek benneteket! Nehogy utánozni próbáljátok ezt az urat! Ritka kivétel ő az emberek és az ivók között. Halljátok intő szavaim! Én kellő távolságot tartok mindenféle szesszel szemben.

Álláspontom: se sokat, se keveset. Egyébként is: nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Keveset, de jót! Én már régóta ismerem – „az emberiség tanítója” – Arisztotelész gondolatait, ezúttal a középértékről. Eszerint: az emberi létezésben kerülni kell a végleteket, legjobb az, ami középen van. S ez vonatkozik az emberi létezés minden megnyilvánulására. Ezt az elvet vallja a népi bölcsesség is: legjobb az arany középút. Én ehhez tartom magam!

Bizonyára megfigyeltétek, kedves barátaim, hogy az erdei vadak, madarak a vízből csak annyit isznak, amennyi szomjukat oltja.

Egyedül az ember – tisztelet a kivételeknek! – nem tud, nem akar mértéket tartani az ital fogyasztásában. Hiba!

No de, elsősorban nem prédikálni akarok, hanem folytatom mondókámat. Rengeteget meséltem vendéglátóimnak különböző vadászkalandjaimról, de szívesebben hallgatták a különböző országokról szóló elbeszéléseimet, mert többen közülük még a szomszéd faluig sem jutottak el, egész életükben. Ebben a faluban Brehm könyvéről még csak nem is hallottak, ezért elmeséltem nekik abból egy medvekalandot, mely Szibéria egyik kis falujában történt, a múlt évszázadban, s mely a következő:

Tomszki-Závod szibériai falu közelében kiment egy paraszt szekérrel az erdőbe, hogy a csőszkunyhóba elrakott cirbolya-magvakat zsákba szedve, haza szállítsa. Fel is rakta mind a szekérre és megindult lassan hazafelé.

Egy zsák azonban útközben kilyukadt és a magvak egymásután potyogtak ki belőle az útra. Észreveszi ezt egy arra őgyelgő medve, és egyenként szedegeti, eddegéli a kihullt magvakat a szekér nyomában.

A paraszt útközben megállítja a lovát és bemegy az erdőbe, hogy még egy zsákot megtöltsön fenyőtobozzal. Visszatérve, nagy rémülettel látja, hogy az ő szekerén medve garázdálkodik, javában bontogatva egy zsákot. Ijedtében rákiált a lóra és az engedelmes állat, megindul.

A medve a váratlan mozgástól megretten és elkezd ordítani. Most meg a lovat fogja el a halálos félelem és elkezd vágtatni, a mint csak bír. A medve görcsösen kapaszkodik a zsákokba; néz jobbra, néz balra, forgatja fejét, ordít torkaszakadtából, de leugrani nem mer. A ló persze még jobban rohan.

Tomszki-Závod faluban épen a püspököt várják. Fel van díszítve az egész falu. A püspök közeledtét a toronyból lesik. Ki van adva a parancsolat, hogy mihelyt messziről meglátják, húzzák meg a harangokat.

A falu felé vezető úton, a távolban porfelleg kavarog. Mi verhetné fel más, mint a püspök kocsija!

Nosza! – megkondul, zúg minden harang. Asszonyok, leányok, férfiak mind ünnepi ruhában tódulnak ki az utcára; a pópa teljes templomi díszben, kereszttel, füstölővel készül fogadni a püspököt.

A fogat közeledik; már a faluban van és – rémület! – püspök helyett medve van a kocsin!

A megrémült ló a medvével egyenesen az illető paraszt udvarára rohan. A nép utána! Magától értetődő, hogy a torkos medvét agyonlőtték, mielőtt akaratján kívül elfoglalt magas trónjáról leszállhatott volna.”

Azt kérdezitek: mi az én véleményem erről a kalandról? Tisztelt Barátaim! Természetesen „régi” történetről van szó, melynek igazságtartalmát ma már nem tudjuk ellenőrizni. Nem szabad „minden régi medvekalandot” komolyan venni! Döntse el mindenki saját maga, hogy a valóságban egy ilyen kaland megtörténhetett-e vagy sem.

Az én véleményem: Bizony megtörténhetett, de talán nem pontosan úgy, ahogy az le van írva. Mint azt mindnyájan tudjátok, én feltétlenül ragaszkodom az események hű leírásához, az adatok pontosságához, az igazsághoz, ugyanakkor beismerem a kudarcot, s nem rejtem véka alá hibáimat. A történethez nem költök olyan fordulatokat, amelyek még izgalmasabbá, még érdekfeszítőbbé teszik a kalandot. Már pedig, ebben a kalandban, mintha hozzáköltés is történt volna, mi azt már nem tudjuk meg és nem is tudunk utána járni; lehet vitatkozni rajta, de nem sok értelme van, utólag.

Most pedig következzen az én oroszországi medvekalandom!

M

ásnap reggel elérkezett a várva várt pillanat, irány az erdő, a medvék paradicsoma. Amerre a falubeliek az utat kitaposták, könnyű volt haladásom, de egyre inkább olyan terepre jutottam, ahol a hó sokszor embermagasságú volt. Házigazdáim előrelátásának köszönhetően remek hasznát vettem a csizmára felcsatolható hójáró talpaknak. Egész könnyedén és gyorsan tudtam velük haladni a nagy hóban, illetve a hó tetején, mert megtartotta súlyomat; nélkülük elsüllyedtem volna.

Mindenütt medvenyomok keresztezték utamat. Kiválasztottam egy friss, elég nagy lábnyomot, s elkezdtem követni. Tudvalevő, hogy a medve lassan jár, útközben meg- megáll, szemlélődik, szaglászik, ezért aztán én sem vettem sietősre, szem előtt tartva a mondást: „Ismeretlen helyen légy óvatos!”

A hóban nem volt nehéz követni a nyomokat, melyek végül egy meredek hegyvonulat oldalában, egy keskeny ösvényen folytatódtak. Ezen az ösvényen egyidejűleg egy személy vagy egy medve haladhatott, s enyhén felfele vezetett. Az út egyik oldalán meredek hegyfal nyúlt magasba, a másik oldalán mély szakadék tátongott. Mindez még nagyobb óvatosságra intett, ezért megkettőztem figyelmemet: egyaránt tekintgettem balra, felfele a meredek hegyoldalra, ahonnan esetleges lavinaveszélyre lehetett számítani, és jobbra, lefele a mély szakadékba, nehogy egy óvatlan pillanatban lezuhanjak a feneketlen mélységbe, melynek még az alját sem lehetett látni.

Egyszer csak furcsa érzés fogott el. Veszélyben vagy Münchausen! – súgta egy hang belülről. Megálltam, körülnéztem. Az ösztönöm nem csalt. Bizony többet kellett volna előre, az orrom elé nézni, mert velem szemben megpillantottam feltehetően azt a medvét, amelyet már régóta követtem. Jókora állat volt. Lehetett tőlem úgy 10-15 lépésnyire. A keskeny utat teljes szélességében elfoglalva, az alfelén ült, mintha éppen csak engemet várt volna. Fejét kissé előre nyújtva kíváncsian méregetett, de egyetlen lépést sem tett felém.

Vodkát aznap még nem ittam, de kezdett melegem lenni, mert újabb rossz érzésem támadt. Egész idő alatt, amíg a medve nyomait követtem, egyszer sem néztem a hátam mögé. Nemhogy ott is egy medve áll? – mert akkor végem, el vagyok veszve. Brrr!!! Belegondolni is borzasztó, de hátha igaz?

Bátortalanul ugyan, de lassan mégis hátra fordultam, hogy meggyőződjek róla, van-e ott medve vagy sem? Hátam mögé tekintve bizony nemcsak a hajam szálai álltak az égnek, hanem a hátamon levő valamennyi szőrszál – szinte kivétel nélkül – felborzolódott, pedig sok ruha volt rajtam, fejemen pedig bélelt, bundás szőrmesapka. Egy másik hatalmas medve jött utánam, nyomaimat követve, s ez már a fogait vicsorgatta. Nem tudom, mióta követhetett, mert ilyenkor a puha hó felfogja a lépések zaját, még ha több mázsát is nyom egy medve súlya.

Ezzel a kör számomra nézve tökéletesen bezárult. Menekülési útvonal nem volt. Csapdába estem, de az is lehet, hogy a két „medve-vadász” ejtett szándékosan csapdába, nem tudtam eldönteni, s ma sem tudom teljes bizonyossággal. Képzeljétek el csak, kedves barátaim, ezt a kilátástalan helyzetet.

Előttem és mögöttem egy-egy medve, egyik oldalamon mély szakadék, a másik oldalamon meredek sziklafal. Ilyen slamasztikában – elnézést az idegen szóért, helyesbítek: szituációban – még Ceylon szigetén sem voltam.

Ha a meredeken próbálok menekülni, a medvék egykettőre utolérnek, lényegesen edzettebbek lévén, mint én, aki ritkán tartok téli vadászatot, és havas sziklafalakat sem mászok, edzés céljából sem.

Ha a mély szakadék oldalán próbálnék lejutni, előbb-utóbb a szakadék alján fejezném be földi pályafutásomat. A két medvét egyszerre lelőni nem tudtam volna, mert két lövéssel egyáltalán nem biztos, hogy mindkettőt le tudom teríteni. Többször is hallottam, ha rossz a lövés, a medve akár két-három golyóval a testében még veszélyesebb, még kiszámíthatatlanabb és egyáltalán nem biztos, hogy elszalad.

S amíg ezt latolgattam, puskámra nézve, végleg elment a kedvem a lövöldözéstől. Hogy miért? Puskám mindkét csöve be volt fagyva és körben jégcsapok díszítették; úgy láttam – mivel elég jó megfigyelő vagyok – az uráli erdőben oly gyakori páfrány motívumaiból.

Én ostoba, nyilván az előző esti iddogálást követően nem gondoltam arra, ha a fegyvert lefekvés előtt kiakasztom a tornácra, reggelre, a külső hőmérsékletre hűl, s a nap folyamán biztonsággal használhatom.

Mondanom sem kell, barátaim, ebben a helyzetben hiába való lett volna az okoskodás, a találékonyság, a gyors cselekvés vagy bármi más. Mindig azt vallottam: Küzdelem nélkül nem adom oda életemet, de most úgy éreztem magam, mint a halálra ítélt a siralomházban, ütött az utolsó óra.

Szemeim elé sötét fátyol ereszkedett. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. Füleimben a lüktető vér dobolt halálos riadót. Úgy éreztem, félig már halott vagyok. Úgy éreztem magam, mint az uráli hópehely, már nem is a földön vagyok, hanem ég és föld között lebegek, súlytalan és játszi könnyedén. Itt a vég! Életem története kezdett leperegni előttem, természetesen a boldog percek, órák és napok, ahogy azt már többször is hallottam az öregektől.

Ekkor, hogy-hogy nem –, mert eddig még egyszer sem fordult elő ilyesmi a hallgatóság részéről – az egyik vadász nem tudván uralkodni magán, közbekiáltott:

– Mi történt, az ég szerelmére?

– Bátorságot kapva egy másik:

– Halljuk a folytatást!

– Egy harmadik:

– Hogyan sikerült megmenekülni?

Tisztelt Vadásztársak! Kedves Barátaim! Fiatal Olvasóm!

Az történt, amire egyáltalán nem számítottam. A medvék egyszerűen nekem estek, szétszaggattak és felfaltak.

Erre a nem várt fordulatra a hallgatóság tagjai – mintegy vezényszóra – kirúgták a székeket maguk alól, felugráltak helyeikről. Óriási zűrzavar tört ki, mindenki a másikat próbálta túlkiabálni. Nehezen voltak kivehetők az elhangzó mondatok:

– Most már aztán elég legyen a nagyotmondásokból!

– Ez már hazugság! Ne tűrjük tovább!

– Ki hiszi el ezt a képtelenséget?!

– Így lóvá tenni bennünket! Nahát! Ez már szemtelenség!

Egy ősz hajú vadász latin idézetet citálva: „Credo, quis absurdum.” – vette a kabátját, kalapját s köszönés nélkül, angolosan távozott. ( credo )

Az óriási zűrzavarban egyedül Münchausen báró maradt nyugodt, pedig ugyancsak nekiestek a felzúdult vadászok. Ahogy a kedélyek lecsillapodtak, szelíd hangon szót kért, majd így folytatta:

„Barátaim! Csendesedjetek le!” Hallgassátok végig a történetet, hiszen látjátok, hogy köztetek vagyok, hiszen még nem fejeztem be. Engedjetek szóhoz jutni, hogy fény derülhessen az igazságra.

– Miféle igazságra? – vágott közbe egy türelmetlen és ingerült hang.

A báró folytatta: Akár hiszitek, akár nem, a vadászkaland megtörtént – szólt furcsa mosollyal – de ezúttal álmodtam azt. Mert aki egész életében szenvedélyesen űzi a vadászatot, mint én, azzal még álmában is gyakran megesik, hogy vadászkalandot él át, mintha megtörtént volna. Vagy nem emlékeztek az alaszkai álomra? A kalandot követően ott is álmodtam tovább, bár az sokkal kedvezőbb volt számomra, mint ez a mostani.

Egy életút során annyi minden történik az emberrel, s az életút végén pedig gyakran elmerengünk, meditálunk azon: Megtörtént-e vagy sem; igaz volt-e vagy nem, mindaz, ami történt, vagy pedig csak egy szép, színes álom az élet, életünk? Ki tudja bizonyosan?

Folytatni akarta, de felpillantva csalódottan kellett megállapítania, mialatt beszélt, a vadászok szép lassan elhagyták a helyiséget és az utolsó mondatokat már csak az üres székek hallgatták. Münchausen báró, kényszeredetten bár, de ekkor döbbent rá az élet egy nagy igazságára, bizony túlfeszítette a húrt.

Megkereste vadásznaplóját, fellapozta az utolsó oldalon, és bejegyezte: A vadászkalandokat úgy kell elbeszélni, közreadni, ahogyan azok a valóságban megtörténtek.

S z ó m a g y a r á z a t o k :

citál – idéz (valamely szövegből) – vissza

credo, quia absurdum (est) - hiszem, mert képtelenség (Tertullianusnak tulajdonított mondás) – vissza

slamasztika – baj, kellemetlenség; szorongatott helyzet – vissza

szituáció – helyzet, állapot – vissza

tajga – nagyrészt tűlevelű fákból álló erdőövezet a tundrától délre (Szibéria, Kanada) – vissza

trojka – orosz – hármas lovasfogat; három egymás mellé befogott ló által húzott kocsi/szán – vissza

vodka – gabona/burgonyapálinka; kétszer finomított, vízzel higított szeszpárlat – vissza

vissza